Drifted Away [Yuta FF]

4.

Egy borzasztó, forgolódással teli éjszaka után kialvatlanul ébredtem, és lebotorkáltam a konyhába, ahol magamhoz vettem két pirítóst, majd visszacsoszogtam a szobámba.
Magamra kaptam egy bőrnacit, mert megtehettem, és a kedvenc Nirvana mintás szürke pólóm.
Már eléggé kifakult, és Kurt egyik karja szinte egyáltalán nem is látszott, de nem érdekelt. Évek óta hordtam, és még nem terveztem megszabadulni tőle.
Bekopogtam az NCT dorm-ba, és benyitottam. Taeyong-ot és Taeilt a tévé előtt találtam, Jaehyun, Mark és WinWin még aludtak, Doyoung pedig csak egy percre jött ki, hogy igyon egy pohár vizet, amikor megérkeztem. Haechan elszaladt kajáért, Johnny pedig elkísérte. Arról fogalmam sem volt, Yuta hol van, de meggyőztem magam, hogy nem is érdekel.
Váltottam egy pár szót Taeyong-gal, aztán mindenki felébredt, és Jaehyun levágódott mellém.
- Jó reggelt. - köszönt rám.
- Neked is.
Ebben a pillanatban érkezett meg Haechan és Johnny, utánuk pedig Yuta, aki kévét hozott. Szétosztotta a fiúk között, majd észrevettem, hogy két pohár maradt a kezében. Idegesen hozzám lépett, és átnyújtotta nekem.
- Két cukorral.
- Köszönöm. Igazán nem kellett volna. - vettem el tőle, miközben képtelen voltam elsiklani a tény fölött, hogy emlékezett rá, hogyan iszom.
- Szívesen.
Mindenki csendben iszogatta a kávéját, hogy életre keltse, aztán Jaehyun törte meg a csendet.
- Nos, Yuta lenyúlta az ötletemet, de mi lenne, ha később kimennénk és vennénk ebből még egyet? - emelte fel a poharát.
- Persze, miért ne?
- Nagy kávés vagy igaz?
- Így is mondhatjuk. - vontam meg a vállam.
- Én jobban szeretem a cappucinot. De ebben van koffein.
- Én is azzal működök. Iszonyat sokra van szükségem belőle, hogy ébren maradjak.
A beszélgetésünk elég halk volt ahhoz, hogy ne foglalkozzon velünk mindenki, de még így is láttam, hogy Yuta időnként felénk kapja a fejét.
Mark hamarosan összeszedte a poharakat, és Johnny-val együtt a táncterembe mentek. Nekik nem volt szükségük az óráimra. Azt vártam, hogy Jaehyun is lelép, de ő ott maradt a többiekkel.
Elővettünk egy nagy lapot, és felmértem a már meglévő angoltudásukat.
Nos, legyen elég annyi, hogy volt még hova fejlődni.
Elkezdtem felvázolni egy pár alap mondatot, és olyan szavakat, amikre szükségük lesz erre a találkozóra. Tulajdonképpen, még most sem tudtam, mire fel kell most hirtelen ez az angol tanítás. Úgy tűnt, Taeyong hamar felvette a fonalat, Jaehyun pedig csak bólogatott, hiszen ő minden szót értett. Haechan nagyon lelkesnek bizonyult, de alig tudtam koncentrálni rá, és a folyamatosan záporozó kérdéseire. Mert Yuta rá sem nézett a lapra, amin random szavak és mondattöredékek szerepeltek. Engem bámult.
- Oké, mára ennyi elég is lesz. - csaptam le a tollat másodszor. - Nemsokára kezdődik a próbátok, öltözzetek át, el ne késsetek.
- Igenis, anyu. - pattant fel Haechan, és elszaladt.
- Szóval most, hogy örökbe fogadtam Haechant, mivel fog ez járni nekem? - fordultam Taeyong felé, aki idő közben a földre esett a röhögéstől, és a többiek is közel jártak hozzá.
- Semmi jóval, elhiheted.
Aztán a szobáikba siettek, mert már csak tíz percük volt, én pedig a folyosóra mentem, és felhívtam a barátnőimet. Részletesen beszámoltam nekik mindenről, majd elköszöntem a mellettem elhaladó fiúktól. Aztán összehúzott szemmel számolgattam őket. De valaki hiányzott.
Benyitottam a szobába, ahol Yuta üldögélt a lehető legnagyobb nyugalommal, melegítőben, edzőcipőben, ujj nélküli trikóban, és a telefonján böngészett valamit.
- Nem kéne próbán lenned? - kérdeztem óvatosan, miközben nagy ívben elkerülve a kezemmel befogtam a telefonom alját, és még így is kihallottam ahogy Soo Yeon azt kiabálja, kivel beszélek.
- Nem. Tegnap kiment a bokám. - mutatott a bal lábára.
- Ó. Jobbulást.
- Köszönöm.
Hogy nem vettem észre? Kilibbentem és már majdnem bezártam az ajtót magam után, amikor hirtelen még egyszer megszólalt.
- Nem kell lelépned.
Magabiztosan mondta, pedig biztos voltam benne, hogy csak nem akar bunkónak tűnni.
- Visszahívlak később. - mondtam halkan a telefonba, majd besétáltam.
Nem tudtam pontosan, hogy ezt meghívásnak tekintsem-e, úgyhogy csak álltam az ajtó előtt, mint egy rakás szerencsétlenség, és azon gondolkoztam, hogy mit is kéne csinálnom egészen pontosan.
- Ülj le. - javasolta Yuta.
Nos, végül is úgysem lett volna programom, szóval, miért is ne? Nevetségesen gyorsan helyet foglaltam a kanapén, a lehető legtávolabb tőle. És most hogyan tovább?
- Soo Min.
Nem akartam furának tűnni, ezért egy kis hatásszünettel fordultam felé. A telefonja már az asztalon volt, és mindkét lábát felhúzva ült. Teljesen felém fordulva.
- Hogy tetszik az egyetem? Szeretsz a koliban lakni?
- Tetszik. Szeretek a barátnőimmel lenni.
Idegesen a fülem mögé simítottam a hajam, csakhogy a kezem nem akadt bele a fülbevalómba, ahogy szokott. A francba. Végiggondoltam a dolgot. Amikor bejöttem a dormba még tisztán emlékszem, hogy megvolt. A padlót kezdtem fürkészni, hátha meglátom, amire persze nem sok esély volt.
- Valami baj van? - kérdezte Yuta.
- Azt hiszem, elhagytam egy fülbevalót... - feleltem le sem véve a szemem a szőnyegről.
A szemem sarkából láttam, hogy Yuta leül a földre, és keresgélni kezd, de egy pillanat múlva felpattant.
- Ne haragudj, de látnom kell, hogy néz ki amit keresünk. - mondta, majd mielőtt bármit is csinálhattam volna, mellém lépett, és a fülem mögé simította a hajam.
Vetett egy gyors pillantást a meglévő fülbevalómra, majd ismét lehajolt, és elkezdte végigfuttatni a hosszú szálú szőnyegen a hihetetlenül hosszú ujjait. Élénken bennem élt az emlék, ahogy rákulcsoltam a kezét az enyémre, és az sem segített, hogy éreztem az ujjbegyének a nyomát a nyakamon az előbbi után.
Egy idő után én magam már nem is kerestem, csak húzgáltam a kezem a szőnyegen, és reménykedtem, hogy valami csoda folytán még így is megtalálom. Helyette Yuta kezeit bámultam, és hiába próbáltam kiűzni az agyamból a gondolatokat, elképzeltem, hogy végighúzza az ujjait a kulccsontomon. Ahogy mindig is csinálta.
A telefonom hirtelen csörögni kezdett. Meg sem néztem, ki az, csak felvettem, és egyik kezemmel a fülemhez szorítottam, miközben a másik kezemmel félrehajtottam a fotelt borító anyagot, hogy benézzek alá.
- Mi újság, kicsim?
Ledermedtem Hyung Min hangjának hallatán. És nem csak azért, mert kíméletlenül visszarántott a valóságba. Hanem azért is, mert a telefonom hangosabbra volt állítva, mint általában, és Yuta veszélyesen közel volt hozzám. Úgy csinált, mintha nem is hallotta volna, de tudtam, hogy hegyezi a fülét.
- Nem a legjobbkor hívtál. - mondtam őszintén.
- Történt valami?
- Ja. Elvesztettem a fülbevalómat. Amit tőled kaptam. Most keresem.
- Ó. Reméljük meglesz.
- Igen. Leteszlek, később beszélünk.
Talán túl gyorsan ráztam le, de nem érdekelt. A helyzet túl ironikus volt, így, hogy Yuta tudta, hogy a fülbevalót Hyung Min-tól kaptam, ráadásul szándékosan egyes szám első személyt használtam. És az istenek kegyesek voltak hozzám.
- Megvan! - kiáltottam fel boldogan, amikor a szőnyeg hosszú szálai között hirtelen a kezembe akadt, majd a hajamat hátradobva megpróbáltam a fülembe tenni, tükör nélkül.
- Várj, segítek. - lépett mellém hirtelen Yuta, és kivette a kezemből az apró ékszert.
Az ujjai hozzáértek az enyémekhez, és a testemen végigfutott a hideg. Hihetetlen, hogy akár ennyi is milyen reakciót tud kiváltani belőlem.
- Már így is eleget segítettél. - jegyeztem meg, miközben kissé oldalra billentett fejjel a szemébe néztem.
- Ugyan, semmiség. - mondta, de nem nézett rám, csak arra koncentrált, hogy ne szúrjon meg.
Lesütöttem a szemem, és inkább a földet kezdtem bámulni, majd amikor végzett, a tekintetemet kereste. De én nem adtam meg neki, hiszen félő volt, hogy szemkontaktust teremtek vele, és onnan számomra nincs menekvés.
Egy darabig csak álltunk egymással szemben, végül megtörtem.
A szemébe néztem, és bár csak egy pár pillanatig tartott, ameddig megengedett magának egy nagyon halvány mosolyt, majd kikerülve visszaült a kanapéra, az a pár másodperc nekem órákat jelentett.
Sosem szerettem ki Yutából. Összetört és letargiába taszított a tudat, hogy nem lehetek vele, de hogy kiszerettem volna belőle, soha. Hyung Min kimentett a szar helyzetemből, de nagyrészt csak elterelte a figyelmem. Mert amint egy légtérbe kerültem Yutával, megint azt éreztem, mint egy évvel ezelőttig.
Zavarttá tett a jelenléte, de visszaültem a kanapéra.
Tudtam, hogy vannak még kérdései, és persze, nekem is lettek volna, de eszemben sem volt feltenni őket. Pedig mindennél jobban tudni akartam, mi volt a szakításunk igazi oka.
Csendben ültem és magam elé meredtem, miközben az arcomat fürkészte.
Aztán kivágódott az ajtó, és berohantak a többiek. Izzadtan, de lelkesen. Egy páran sorban álltak a fürdőszoba előtt, amit Doyoung rohamozott meg elsőnek, mások pedig elmentek ledőlni az ágyukra. Jaehyun mellém ült, és kapkodta a levegőt.
- Csak nem elfáradtál? - kérdeztem poénosan.
- Talán. Egy kicsit. - vallotta be, majd megakadt a szeme a fülbevalómon, amit elfelejtettem ismét eltakarni a hajammal. - Azta. Ez gyönyörű.
- Köszönöm. - érintettem meg ösztönösen.
- Honnan van?
- A barátomtól kaptam.
Egy milimétert oldalra fordítottam a fejem, ami úgy nézett ki, mintha csak Jaehyun-nak akarnám még jobban megmutatni, de igazából arra voltam kíváncsi, hogy Yuta hogy reagál. Egyszerűen képtelen voltam úgy rendezni a dolgokat, hogy ne kerüljön szóba Hyung Min, és már akkor láttam, hogy megrezzen az arca, amikor telefonon beszéltem vele.
Most csak bámult maga elé, de a válaszom hallatán nyelt egyet, és elfordította a fejét a másik irányba, nagyon ügyelve arra, hogy a tekintetünk ne találkozzon.
Ismét úgy viselkedtünk, mintha az előbbi meg sem történt volna.
Mivel Jaehyun-nal nem bírtuk befogni a szánkat, úgy döntöttem, vegyünk egy-egy kávét, aztán üljünk ki egy parkba vagy valami, akármi, amihez nem kell Yuta mellett ülnünk. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy érez az iránt, hogy a többi taggal jóban vagyok, de nem akartam, hogy lásson minket. Azt hiszem, attól tartottam, hogy letesz rólam, ha azt hiszi, nincs rá szükségem. Ez két okból is hülyeség volt. Először is azért, mert már rég letett rólam, és nem is tudom, miért reménykedtem az ellenkezőjében. Másodszor pedig azért, mert a látszat ellenére nagyon is szükségem volt rá. Képzeletben több pofont is lekevertem már magamnak emiatt, és idegesen rángattam az ujjamon a gyűrűmet, emlékeztetve magam a barátomra, aki szeret, és tényleg mindig mindenben mellettem áll.