Dallamok útján

2.fejezet

Emily szemszöge

Szeptember 1. reggel

- Benjamin Lackwood! - kiabáltam mérgesen miközben lefelé trappoltam a lépcsőn. Az öreg fa hangos reccsenésekkel jelezte, hogy nem igazán tetszik neki, a közlekedés formám. - Már megint hol vagy az isten…
Benn ott állt a konyhában teljesen felszerelkezve az első iskolai napjára. A dühöm elszállt és egy gyengéd mosoly jelent meg arcomon.
- Izgulsz, igaz? - kérdeztem és egy széles mosollyal odamentem hozzá, hogy megigazítsam a borzos haját.
- Nem! - vágta rá, de aztán rögtön az egész arca lángba borult. - De lehet, hogy mégis egy kicsit.
Megsimogattam az arcát.
- Semmi baj nincs ezzel, mindenki izgul. Ez természetes, kicsim, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok barátod lesz és jól fogod érezni magad!
Szégyenlősen bólogatott, majd egy kritikusabb témára tért:
- Apa miért nincs itt? Megígérte, hogy ő fog elvinni az első tanítási napomon! - mély csalódottsággal mérgelődött.
Nyeltem egy nagyot.
Apa tegnap este felhívott, hogy nagy sajnálatára nem tud eljönni ma reggel, mert egy nagyon fontos  tárgyalása lesz.
- Figyelj kicsim, apa nagyon sajnálja, hogy nem tudott itt lenni, de megígérte, hogy a hétvégén, ti ketten elmentek valahova. Valami nagyon klassz helyre, jó? Ne szomorkodj emiatt. - mondtam neki miközben arcát simogattam. Apa nagyon nagy pácban van! - Mi lenne, ha elmennék veled én?
Felragyogtak szemei.
- Oké, örülnék neki! - mosolygott, de nem őszintén. Egy újabb nap, amikor csalódtunk apában. Hogy teheti ezt Benjaminnal? Engem már nem is érdekel, de Benjamint annál inkább. Szüksége lenne az apjára. Itt kéne, hogy legyen és meg kéne tanítania mindent a 8 éves fiának. Annyira rühellem ezt az egészet!
Amióta anya meghalt, apa teljesen kerül minket. Csak a munkájával törődik és a városba is beköltözött. Miszerint így sokat spórol az üzemanyaggal meg az idővel. Örülünk, ha hétvégenként haza dugja a pofáját!
És ami a legrosszabb, hogy Benjamin is állandóan ezen töri az eszét. Sehogy sem tudom meghálálni neki, hogy nem akad ki ezen az egészen. Csendben magában próbálja feldolgozni. Minden délután bébiszitter vigyáz rá, mert én egy helyi kávézóban dolgozom, hogy mindent megtudjak neki adni, mert nem egyszer volt olyan, hogy a drágalátos apánk elfelejtett pénzt küldeni és amikor keresni merészeltem, egyszerűen lekoptatott vagy fel sem vette a telefont. Apa felelőtlen és rohadtul hiányzik anyu! Bárcsak vissza kapnám!
Itt vagyok 17 évesen és én vezetek egy egész háztartást egy 8 éves kisgyerekkel. Mi lesz ha ő elkezd serdülni? Apa mikor látja be végre, hogy nem jó ez az élet, ami jelenleg folytatunk?
Nem akarok panaszkodni, mert van tető a fejem felett és minden más, ami szükséges, de élni akarok! Bulizni néha a barátaimmal és csak élvezni az életet. De persze ez nem valósulhat meg, azt
hiszem sosem.

§

Az első órámat lekéstem szóval egész nyugodtan vittem el az kisöcsémet iskolába. Egész út alatt szorongatta a kezemet. Rendkívül izgult. Szegény.
Amikor az iskola kapujába értünk, vissza akart fordulni.
- Kérlek! Én nem akarok oda bemenni! - szorongatta a kezemet miközben húzott az iskolával ellentétes irányba.
- Megbeszéltünk valamit, Benjamin! - suttogtam fülébe és próbáltam minél közelebb menni a kapuhoz. - Ha meg sem próbálod, nem tudod, hogy miről maradtál le. Nyilván nem ez a leghívogatóbb dolog a világion. Sokat kell tanulni, ami nagyon unalmas és fárasztó. Legtöbbször a hátad közepére fogod kívánni mindennel együtt, de megfogod tapasztalni, hogy milyen jó az, ha valaki sokat tud a világ dolgairól. Hozzá tudsz szólni dolgokhoz és értelmes ember lesz belőled! Nincs annál jobb dolog, ha valaki okos és furfangos. Lehet, hogy egy két dolog teljesen felesleges lesz, amit megtanulsz, de minden hozzád fog tenni egy kis darabot és ezáltal leszel, az aki.
Nyelt egy nagyot és elengedte a kezem.
- Hát akkor menjünk be! - mondta és már előre is sietett. Büszke mosoly villant az arcomra.
Betessékeltem a termébe, ahol már várta a sok kisgyerek. Mosolyogva integettek egymásnak, így ismeretlenül is.
A gyerekek olyan tiszták.
- Sok szerencsét, Benjamin! - mondtam neki búcsúzóul, de ő visszapillantott rám. Odaszaladt hozzám és szorosan megölelt.
- Nagyon szeretlek, nővérkém!
Könnyek gyűltek a szemembe és mielőtt utat engedtem volna nekik, megpusziltam az öcsémet.
- Most már mennem kell! - engedtem el és kiléptem a teremből. - Szia öcsi!
Integetett egy utolsót és szaladt bemutatkozni.
Amint kiértem az iskola kapuján megcsörrent a telefonom. Louise volt az, a legjobb barátnőm.
- Hol az istenben vagy, Emily? - vont kérdőre dühösen miután felvettem a telefont. Átszáguldottam a parkolón és bepattantam az autóba.
- Tudom, tudom, elkéstem, de mentségemre szóljon a 8 éves öcsém, akinek ma van az első tanítási napja. - szabadkoztam miközben elindítottam az autót.
- Nem úgy volt, hogy apád viszi az első napján? - kérdezte még mindig haraggal a hangjában. Ezért kapni fogok, nem is kicsit.
- De igen, úgy volt…
- Megint nem jött el, igaz?
Azonnal értette a dolgokat.
Kifordultam az utcából és rátértem a főútra.
- Annyira unom már és a legrosszabb az egészben, hogy megint csalódást okozott Benn-nek! Nem bírok mindent egyszerre. Sürgősen le kell ülnöm vele beszélni, nem mehet ez így tovább! - akadtam ki a sírás szélén állva. Ez nem az én napom volt!
- Most úgy tökön rúgnám az apukádat!
- Hidd el Lou, én is! - mondtam és rádudáltam egy vadbaromra, aki éppen majdnem megismerkedett közelebbről az autómmal. - Ma mindenki meg van hülyülve! Ahh.. Sietek, puszi!
- Vezess óvatosan, puszi Emily! - köszönt el és bontotta a hívást. Az anyós ülésre dobtam a telefont és vezettem tovább.
Nyilván én voltam az egyetlen diák, aki első nap lekéste a legelső óráját. Annyira tele volt a hócipőm!
Összeszedegettem a holmimat és szaladtam be az iskolába, ahol éppen tombolt a szünet. Őszintén, nem hiányzott ez a cécó!
Felbaktattam a titkárságra, ahol elmagyarázhattam a késésemet, – hál égnek megértőek voltak velem és semmi büntetést nem kaptam, így első nap – beregisztráltak újra, odaadták a féléves órarendemet, a tankönyveimet és végül a szekrény kulcsomat is.
Ahogy sejtettem. Louise ott várt a titkárság előtt.
- Helló!
Intettem neki és próbáltam mindent begyömöszölni a táskámba. Drága barátnőm egy szórólapnak kinéző valamit lóbált a kezében.
Hatalmasat nyögtem kínomban.
- Egy újabb bál? - kérdeztem elgyötört arccal.
- Na, ne legyél már ilyen negatív! Az itt összeszedett pénz a helyi fogyatékkal élők szervezetének megy! Legalább teszel valamit másokért!
- Eszemben sincs elmenni! - szögeztem le és elindultam a földszintre, mivel ott volt a második órám. Lou azonnal beért hosszú lábaival.
Bármilyen jó célt szolgál, nem teszem be a lábam! Nem nekem valók ezek a bálok.
- De igenis, elfogsz jönni. Önszántadból vagy, ha kell kiráncigállak az anti-szoc életedből! - jelentette ki ellenvetést nem tűrve. Fenn akadtak szemeim.
- Nem vagyok anti-szoc! - kiáltottam fel.
A következő pillanatban valaminek vagy inkább valakinek neki ütköztem és a földön találtam magam. Táskám tartalma – ami nem volt kevés dolog – a földre borult.
Nevetés töltötte be a folyosót és éreztem, hogy lángba borul az egész arcom. Fájdalom nyílalt a fenekembe.
Csodálatos!
- Hé szöszi! - mondta egy mély férfi hang közvetlen a fülem mellett. - Jobban is figyelhetnél.
Összeszűkült szemekkel felnéztem rá.
Christopher Henderson. Az adonisz.
Gyűlölet lobbant fel bennem miközben ő csak nevetett.
- Barom! - suttogtam leginkább magamnak, de meghallotta és szemei kitágultak. Nevetése abba maradt.
- Mit mondtál? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Csak azt, hogy a mocskos kezed éppen a combomon van és repesnék az örömtől, ha levennéd rólam, mielőtt képen töröllek az öklömmel.
Széles mosoly terült el a nagyképű arcán, de kezét továbbra sem mozdította.
- A kiscica harapós kedvében van? Hmm?
A dühtől remegni kezdett az egész testem és ezt ő is észrevette, mert keze elvált a combomtól.
Felállt és a röhögő haverjaival elsétált, de előtte vetett rám egy utolsó pillantást.
Nyugodj meg, Emily!
- Ez meg mi a fene volt? - térdelt le mellém Lou ledöbbent arccal. Körbe néztem a folyosón. Minden szem rám szegeződött. Frusztrált.
Gyorsan összekapkodtam a holmim és felálltam.
- Semmi. - morogtam. - Hol van Donald?
Donald volt a legeslegjobb barátom, ha lehet ilyet mondani. Egészen kiskorunk óta barátok vagyunk és úgy hiszem ez a barátság örökre szól. Mindenki azt hiszi, van valami közöttünk, de az ég világon semmi.
- Nem tudom, ma még nem láttam, de jó lenne, ha lenyugodnál, mert az egész tested remeg. - figyelmeztetett a nyilván valóra. - Ennyire nem bírod, Henderson-t?
- Az nem kifejezés. - mérgelődtem tovább miközben megrohamoztam a következő órám helyszínét. Elköszöntem Lou-tól, aki szintén ment a következő órájára.
Elővettem a telefonom és írtam egy sms-t Donaldnak.

Emily: Merre vagy szépfiú?

Azonnal jött a válasz.

Donald: Tegnap este kicsit ittam, aztán beadtam anyunak, hogy influenza. A doki értette a dolgot és kiírt a hétre.

Hát persze, a nyárzáró buli, amire én nyilván nem mentem, de ahogy elnéztem, jobb is. Biztosan ott volt a Henderson gyerek is a gyökér haverjaival együtt. Gyűlölöm a srácot.

Emily: Úgy kellett neked! Figyelj, azért ma meló után számíthatok rád vagy esetleg túl „beteg” vagy?

2 perc múlva érkezett válasza. Időközben becsengettek szóval töri órán folytattam a vele való beszélgetést.

Donald: Kis anyám, rám mindig számíthatsz! Lou írta, hogy gondok vannak otthon. Akarsz majd beszélni róla egy adag fagyi mellett vagy ne firtassuk?

Emily: Ha téged nem untat, én benne vagyok. Na de most „gyógyulgass” és egyél levest, az segít a másnaposságot átvészelni.

Donald: Lehet megfogadom a tanácsod! Jó tanulást, te gyík! 9-kor a kávézó mögött!

Majdnem sikerült felnevetnem az óra kellős közepén. Hogy én mennyire imádom a barátaim!
A nap hátralévő részében próbáltam nem halálra unni magam az órákon és élveztem a barátaim társaságát.
Suli után elmentem Benjaminért aztán öt előtt pedig a munkába is beértem.
Miután átöltöztem a kiszolgáló ruhámba, kezdődhetett a robotolás és a mű mosoly felöltése az arcomra. Megváltásként vártam a műszak végét.