Dallamok útján

4.fejezet

Emily szemszöge

Szeptember 2. reggel

Igen, képes voltam időben beérni a suliba és Benjamint is eltudtam fuvarozni. Viszonylag jó kezdődött a nap, ami annyit jelent, hogy nem ért semmiféle atrocitás.
A tegnap estém fantasztikusan telt Donnal. Kibeszélhettem neki a gondjaimat és közben pisztáciás fagyit ettünk. Kellett volna ennél jobb?
Viszont ott volt az este hátralévő része, ami haraggal, kétségbeeséssel, önutálattal, bűntudattal telt. Hosszú éjszakám volt és ezt nagyon jól bizonyította a másnapra megjelent hatalmas karikák a szemem alatt.
Apa sűrű bocsánatkérésekkel próbálta kiengesztelni Bennt, telefonon keresztül. Ebből adódóan, miután Benn felment a szobájába, ordítottam apával. Fejéhez vágtam mindent, amit tett illetve nem tett. Abba hagytam az őrjöngést és csak egy „oké” volt a válasza. Forrtam a dühtől.
Gyűlöltem az apámat és ő ezt nagyon jól tudta, de nem zavarta.
Egész éjjel ezen járt az agyam és aligha aludtam valamit, de a másnap jól indult.
- Sürgősen szükséged van egy adag korrektorra! - szólított fel Lou és már húzott is a lány vécébe, hogy elfogadható külsőt varázsoljon nekem. Fintorogva hagytam, hogy végig húzzon az egész iskolán.
- Szerintem minden rendben van. - jelentettem ki, bár nem voltam benne biztos, hogy a barátnőm meghallotta. - Lehet megkímélnek a tanárok, ha rozzant külsőmet meglátják.
Lou megtorpant, de nem fordult felém.
- Büszkeség Emily, büszkeség!
Szem forgatva hagytam, hogy tovább vonszoljon.
Azt hiszem a büszkeségem tegnap elfoszlott, amikor a drága Henderson gyerekkel összeütköztünk, vagyis, ő jött belém. Életem második legcikibb történése és milyen érdekes, az elsőben is nagy szerepe volt a tagnak. Kétségkívül a vesztemet fogja okozni. Gyűlölet lobbant bennem újra.
Lou berángatott a vécébe és sebesen kotorászni kezdett a táskájában, míg én nekidőltem a hideg csempének. Rajtunk kívül senki nem volt a mosdóban.
Néztem ahogy a barátnőm életét meghaladó gyorsasággal turkál a táskájában és próbálja megtalálni a kis dobozt, amiben van a korrektor, hogy még időben beleférjen minden és beérjünk az óránkra, ami közös lesz. Fizika. Au.
Louis Westmiller, a legjobb barátnők legjobbja. Ha kell az életét adja az enyémért és ezt rendkívül tiszteltem benne. Egy szilárd támaszpont az életemben. Fogalma sincs arról, milyen elveszett lennék nélküle.
Barnás szökés fürtjei ide-oda himbálóztak miközben majdnem ideggörcsöt kapott. Nevettem.
- MEGVAN! - kiáltott fel és győztesen felemelte a kis tubust. Még jobban nevettem. - Na gyere, drágám!
Elváltam a faltól és elé léptem.
Pár perc elteltével léptünk ki a mosdóból, korrektorral az arcomon és mellettem egy nevető Louval.
Elmeséltem neki, hogy mi történt tegnap a kávézóban.
- Hogy lehet valakit ennyire gyűlölni? - kérdezte két nevetés között. - Pedig Henderson nem néz ki olyan rosszul, sőt…
- Pont ez az, hogy ezzel tisztában van és akkor az arca, hogy alig fér be az iskola ajtaján! - csattantam fel.
Megdöbbenés majd hatalmas vigyor jelent meg arcán.
- Bejön neked! Bejön neked! Bejön neked! - kántálta vihogva.
Fejbe vágtam, erre megtorpant.
- Egy szóval sem mondtam, hogy bejön nekem! Jézusom! Annyit makogtam, hogy jobban néz ki, mint az átlag, semmi több! Még hogy bejönne nekem!
Hitetlenkedve indultam újra a fizika terem felé.
Lou viháncolva jött utánam, mint valami 5 éves, aki örül a kismacskának.
- Összehozlak vele! - jelenti ki egy időt után.
Megtorpantam ő meg belém ütközött, de nem lett belőle esés.
- Te mindenkinek neki mész? - szólt egy hang. Oda kaptam a fejem. Christopher legjobb haverja volt az, Brian.
Összehúzott szemekkel néztem rá. Hogy jött ő ehhez?
- Ha mindenkinek neki mennék, az sem a te dolgod lenne! - morogtam neki, mire közbe jött. Éreztem, hogy Lou megszorítja a kezem, arra késztetve, hogy megyünk innen, de én egy tapodtat sem mozdultam. Nem ijedtem meg egy hormontúltengéses baromtól.
Annyira közel jött, hogy éreztem leheletét és cipője összeért az enyémmel. Majdnem kitörtem a nyakam, annyira erőlködtem, hogy szemébe tudjak nézni. Dühös ás csalódott volt.
- Ne merészelj Chris közelébe menni!
Tátott szájjal néztem rá. Először lesokkolt, majd ledöbbentett a dolog.
Mi az hogy nekem megtilt valamit?
Összeszedtem a vagányabb darabjaimat és próbáltam a legtökösebb hangomon visszaszólni.
- Majd én eldöntöm, hogy mit csinálok és mit nem! Majd pont te fogod megmondani nekem…? Nagyon elvagy tájolva, haver! - mutató ujjammal nagyot böktem mellkasába, hogy szerezzek magamnak egy kis teret. Rendkívül rosszul éreztem magam közelségétől. - Egy senki nekem ne dirigáljon! Jobb lesz, ha odébb állsz, mert kénytelen leszek hasznát venni az önvédelmi órán tanultakat!
Nem is jártam önvédelmi órára!
Már készült mondani valamit, de valaki gyorsabb volt nála.
- Brian! - szólt háta mögül az emlegetett szamár, Christopher. - Mit művelsz?
A srác egy utolsót pillantott rám, majd mellettem elviharzott. Ledöbbentem néztem Christoperre, ő arca sem festett másképp.
Körül néztem a folyosón. Mindenki megállt és feszült figyelemmel várta a történéseket.
Chris megindult felém, de semmiképp nem akartam vele társalgást nyitni, ezért Lout magam után húzva, beszaladtam a fizika terembe és csak reméltem, hogy ide nem jön utánam.
Hüledezve rogytam le egy hátsó sori padra.
Mi a fene volt ez az egész?
Loe egy szót nem szólt, csak levágta magát a szomszéd padba.
Mindketten csendben emésztettük és játszottuk újra a dolgokat.
Még hogy én megyek Chris közelébe menni?
Tegnap, itt az iskolában merően véletlen éppen ő jött belém és miatta estünk el. A kávézóról honnan tudhattam volna? Egyszer csak megjelentek és bármennyire tiltakoztam a főnöknél, hogy ne nekem kelljen ahhoz az asztalhoz kimenni (az sem érdekelt, hogy történetesen enyém az az asztal), de ő nem tágított és nagy nehezemre, de ki kellett szolgálnom őket.
Én egyáltalán nem tettem semmit? Csak magamban szidtam őt.
Sosem láttam még így Briant, nem mintha iskolán kívül annyiszor láttam volna, de akkor is fura volt.
Forrt a dühtől, épp úgy, mint én szoktam. Ennyire fontos lenne neki a barátja, akit amúgy is nagy ívben kerülni akartam? Ez csak még egy ok volt, hogy rá se nézzek.
Nem tudtam hangsúlyozni, hogy utálom és nem szimpatikus. Evidens volt, hogy nem érdekel a srác.
Arra tippeltem, hogy meghallotta Lou és az én beszélgetésemet az előbb, amikor a barátnőm azt állította, hogy bejön nekem Chris.
De ha ez lenne? Mi oka volt, hogy megtiltsa a vele való „érintkezést”?
Teljesen összezavarodtam miatta. Don biztosan tudta volna a választ mindenre, de jelen időben az ágyat nyomta és tetette a betegségét. Hiányzott.
Örömmel vettem észre, hogy Christopher nem követett. Ellazultam a székben és előkaptam a telefonom.

Emily: Ma nálunk, ötkor. Nem dolgozom, megnézhetnénk egy filmet és beszélhetnénk!

Azonnal jött a válasz.

Donald: Történt valami? De egyébként, ki nem hagynám. ;)

Megnyugodva pásztáztam a telefonom.

Emily: Mondhatjuk azt is…

Donald: Baj van? Valaki bántott? Menjek?

Felnevettem és azonnal pötyögni kezdtem neki.

Emily: Nyugi, nem bántott senki és nincs baj. Csak egy apró atrocitás ért. Igen gyere, hozzánk  ötkor jó sok nasival! :D

Donald: Ez csak természetes, hercegnő! Ha bármi van, írj és én pattanok! Amúgy nem fog megenni a bűntudatod, hogy henyélsz velem, ahelyett, hogy kidolgoznád a lelked? :D

Megint sikerült nevetnem.

Emily: Egy kis pihenésre szükségem van, és képzeld, a bűntudatomnak egész éjjel sikerült falatoznia belőlem.

Donald: Hát ez nagyon nem jó, bűntudathercegnő! Majd megbeszéljük a dolgokat, de most mennem kell, anyám vár rám a lázmérővel! Ebből baj lesz! :D

Emily: Oké, sok sikert a túléléshez, szépfiú! Este találkozunk.

Donald: ;)

Eltettem a telefonom és vártam a tanárt, aki egy hamar, meg is érkezett.