Dallamok útján

5.fejezet

Christopher szemszöge

Szeptember 2.

Ez meg mi a fene volt?
Néztem Emily ledöbbent arcát és csak az járt a fejemben, hogy meg kell vigasztalnom.
Össze voltam zavarodva és ezt ő is észrevette.
Körül nézett a folyosón, így megláthatta a kis nézőközönségünket. Egyre idegesebb lett.
Megindultam felé, de a barátnőjével, beszaladtak egy terembe. Gondolkoztam, hogy utánuk menjek-e, de végül Brian megkeresésére indultam.
Biztos, hogy nem ment be órára, így az iskola különböző pontjain kerestem. Szabad tantermek, mosdók, raktárak, ebédlő és minden más „fontos” helyen, de szembesülnöm kellett vele, hogy meglépett.
Felhívtam. Kinyomtam.
Ezt játszottuk tíz percen keresztül, de meguntam, ezért inkább elmentem a házukhoz. Szülei nem értették ott létemet. Hiba volt oda mennem.
Hosszas öngyötrés után eszembe jutott a szakadék.
Brian világ életébe oda ment, ha valami baja volt, és megosztotta velem ezt a helyet.
Kocsiba pattantam és elindultam a kis városunk erdejébe, annak is a szélébe, ahol volt a szakadék.
Évezredekkel ezelőtt keletkezhetett.
Hosszúra nyúló, mély szakadék, ami elválasztja egymástól a két várost. Eléggé nyomasztó hely, mégis annyi rejteni valója akad, hogy az ember nem tudja megállni, hogy néha napján ne tévedjen oda.
Briannek ez pont kedvező hely.
Az erdő előtt leparkoltam az autóval és gyalog bevetettem magamat a sűrű erdőbe. Madarak csiripelése és mókusok rágcsálása töltötte be a csendet. Szép hely.
Negyed óra járás múlva megpillantottam a szakadékot és ezzel együtt a barátomat is.
Ült és lógatta lefelé a lábát.
- Most sokkal több idő kellet, mire rájöttél, hogy hol vagyok. - szólalt meg, amikor meghallotta lépteimet.
Nem mondtam semmit csak oda sétáltam mellé és leültem.
- Ez a hely soha nem változik. - jelentettem ki miközben végig pásztáztam az egész szakadékot. Brian nem nézett rám.
- Az az idióta Westmiller csaj össze akar hozni a szürke kis Emilyvel.
- Honnan veszed?
- Hallottam, hogy erről beszélnek. Emily tiltakozott, hogy bejönnél neki, de a kutya is látja, hogy hazudik.
Tagadni kezdett a mellkasom.
- És mi volt az a jelenet a suliban? Megfenyegetted? - vontam kérdőre és próbáltam visszafogni a hangom erejét és parancsolói vénáit.
- Nem emlékszel, hogy ki ő? - kérdezte megrökönyödve mielőtt rám meresztette szemeit.
- Pont ez a bajom. - jelentettem ki egy sóhajtás kíséretében. - Semmi nem rémlik belőle.
- Emily Lackwood! - kiáltotta. - Érted? LACKWOOD!
Idegességemben beletúrtam a hajamban.
- Haver, ez nekem nem mond semmit!
Idegesen felnevetett.
- Semmire nem emlékszel hatodikból? - kérdezte és felkapott egy követ, amit egyenesen beledobott a szakadékba.
- Kéne? Régen volt már! Miért fontos ez?
Jó sok ideig nem szólalt meg.
- Én nem fogom elmondani. Eszedbe jut, vagy megkérdezed őt. Bár az utóbbi eléggé nehézkes lesz tekintve, hogy megfenyegettem.
Fejemet ráztam.
Még több bonyodalom és kérdés.
- Menjünk vissza a suliba! Az edző megbasz, ha lógunk! - mondtam és felpattantam.
Együtt visszaindultunk, de közbe megbeszéltük, köztünk minden oké. Elmondtam neki, hogy tegnap mi volt Melanieval. Kiakadt, de megértette a dolgokat.
Én viszont nem értettem meg a dolgokat.
Emily Lackwood maga a kérdés özön volt és ez kétségbe ejtett.

Szeptember 2. délután

Briant vártam a folyosón, mert az öltözőben felejtette a telefonját. Olvasgattam a falra kitűzött hirdetéseket, amik kiterjedően bármiről szóltak. Eladó dolgok, szakkörök, kirándulások, versenyek, bálok, és sok egyéb szarság.
Éppen egy színjátszó szakkört hirdető lapot olvastam el, amikor meghallottam valamit.
Messziről jött és alig értettem mi az.
Valaki énekelt és erre kíváncsi lettem. Közelebb mentem a hanghoz, követtem azt.
Minden egyes lépéssel jobban hallottam, de aztán az éneklés elhalt és csend vette át a helyét. Fájt a fülemnek.
Végül egy mély férfi hang szólalt meg, talán egy tanár:
- Újra, az elejéről. - utasította tanítványát. Felcsendült a zene és a lány énekelni kezdett.