Váratlan egybeesés

7️⃣ Fear 7️⃣

Otthon összedobtam egy gyors vacsit, mert elég durván elszaladt az idő. Az asztalnál ültünk, s épp a napomról számoltam be Ney-nek. Miután befejeztük a töltött cukkini elfogyasztását, bepakoltam a mosogatógépbe a tányérokat és elpakoltam az asztalt.
Láttam Rajta, hogy aggasztja valami. Az apró ráncok összefutottak a homlokán. És az untalan pittyegőntelefonja sem volt bizalomgerjesztő.

A kanapéhoz vonszoltam, leültettem rá és végigsimítottam borostás állvonalán.
-Ha szeretnél róla beszélni, bármikor a segítségedre vagyok.
-Ahj - egy erős sóhaj szökött ki ajkai közül, s tudtam, hogy nem lesz könnyű menet. - Kaptam egy e-mailt Geraldtól (Gerald itt most Neymar menedzsere). Felkereste az egyik csapat vezetősége, a Paris Saint Germain-é. Elég erős ajánlatot kínáltak az átigazolásomért. De tudod, hogy engem a pénz nem hajt! Apám is hallott a dologról és fontosnak tartotta, hogy bele avatkozzon. És most próbál meggyőzni. Nagyon szeretem Őt, de ilyenkor agyfaszt tudok kapni tőle. Még mindig nem érti meg, hogy 25 éves vagyok, a saját döntéseimmel akarok élni. Tudom, hogy elég sok rossz dolgot tettem életemben, s nem is túl jók a sajtó hírei rólam, de ha valami nem úgy sül el, ahogy tervezzük, azt szeretném, ha az az én akaratomból származna. Csak az a baj, hogy a szerződéseimbe apának is van beleszólása.

A végére már majdnem sírt. Szorosan magamhoz öleltem, a fogaskerekek kattogása, szinte hallható volt. Mindketten nagyon kattogtunk.
-Ne aggódj! Együtt mindent megoldunk. Most fáradtak vagyunk, semmi nem fog eszünkbe jutni. Fürödjünk le és aludjunk!
Amíg megengedtem a vizet és mindent elkészítettem, Ney kint telefonált. De nem csupán beszélt, ordított, amit nem sokszor hallunk tőle. A hangokból kiszűrődve, Santos Úrral beszélt. Mindketten szidták egymást, de tudom, hogy Neymar úgyis behódol az apjának. Az iránta érzett szeretetéből és tiszteletéből kifolyólag, nem tudna ellentmondani. Pedig most a saját életéről van szó.
A "beszélgetés" befejeztével, az érzelem ami az arcáról keolvasható volt, már véletlenül sem a megszokott mosoly, esetleg közömbösség volt. Szomorúság, de leginkább a mérhetetlen düh. Az arckifejezése a szívembe mart. A fájdalom, hogy tudja ezt elvesztette.
-Nem engedi! Azt mondta felejtsem el, hogy maradhatok. És szinte parancsolta azt, hogy mindezt mosolyogva adjam elő a sajtónak! Hogy tudnék mosolyogni? A Barcelona az életem, a csapattársaim a családom, az Edzőbá' a második apám! Hogy hogy tudnám mindezt elhagyni? Egy csapatért, akiket többször levertünk? Nem tudom mit csinaljak!
-Most én se tudom! De idővel megoldódik és én mindig itt vagyok neked! LNa de gyere kész a víz.
-Okés! Köszönöm és szeretlek! - magához húzott és szoros ölelésbe zárt.
Az ölelések sokkal fontosabbak, mint a csókok vagy puszik. Ha magadhoz ölelsz valakit, nem csak azt mutatod meg neki, mennyire szereted, hanem a gondoskodás, azt hogy mellette állsz a bajban is. Persze ez csak szívből jövőkre igaz. Amiket csak úgy "odadobsz" a másiknak, a felszínes semmit mondóknak, nincs értelme. Biztos veletek is megesett már. Például van egy ismerősötök, akivel nem is jó a kapcsolatotok, ki tudja mit gondoltok a másikról, köszönésképp mégis megölelitek egymást. Ér az valamit? Mindnyájan tudjuk a választ! Nem!
Fürdés után, már csak az ágyban feküdtünk. Nem mondtunk semmit a másiknak, apró suttogásokon kívül, de az Ügyet egy szóval sem említettük. Neymár mellkasán pihentettem a fejem és a derekát öleltem, Ő pedig átkarolt és a hajamat simogatta. Mintha nem is én vigasztalnám Őt, pedig de. És tudom, hogy ez, ahogy így feküdtünk, többet jelentett Neki bárminél. De nem csak neki, Nekünk.