Elátkozva //jikook ff//

1.

Mióta iskolába jártunk legjobb barátok voltunk. Nem telt el olyan nap, amikor nem találkoztunk. Nem bírtuk ki egymás nélkül. Megosztottunk egymással mindent; a problémáinkat, az örömeinket, az első szerelmünket...együtt nőttünk fel. Egymást alakítottuk, és mégis különbözőek, de egyek voltunk. Miatta lettem az aki...segített megküzdeni a démonaimmal...legalábbis amíg mellettem volt semmi gondom nem volt.

De ez már csak a múlté.

Mióta Taehyung meghalt, úgy érzem a lelkem egyik felét is magával vitte. Mindent ami szép és jó volt. Bárki mondhat tőlem akármit, nem hiszem el, hogy eltűnt volna. Nem szökött el. Velem nem tett volna ilyet.

-JeongGuk! Itt vagy még velem?

Az előttem unott arckifejezéssel rámmeredő 40-es éveiben lévő nő zökkentett ki a gondolataimból. Ránéztem de nem szóltam semmit. Ez megy lassan második éve, minden egyes nap. Azóta a nap óta nem beszélek. Senki nem értené meg.

-Idefigyelj...ha nem akarsz beszélni még most sem én nem kezellek tovább. Hátha valaki eredményesebb lesz.

Nem is mondhatta volna nagyobb undorral a hangjában.

Felálltam és egyszerűen kisétáltam a szobából. A szüleimmel majd a továbbiakat ugyis megbeszéli. Engem nem érdekel.

Kimentem az épület elé friss levegőt szívni, és elindultam a folyópartra, ahol régen sokat voltunk együtt vele. Ezen a helyen senki nem háborgatott minket, és itt mindent ki tudtunk beszélni. Ezen a helyen nyíltunk meg egymásnak, és én....azóta ide járok sírni.

A békésen hömpölygő folyó, a szélben csendesen suttogó fák hangja...ez mind ő volt. Még mindig elképzelem, hogy itt ül mellettem.

Sötétkék falú régies ház a semmi közepén. Akár egy horrorfilmbe is megállná a helyét. Lábaimnak nem tudok parancsolni, így egyre csak közelebb visznek a fekete bejárathoz, ami magától kinyílik előttem. Bemegyek, és sokan vannak itt. Mintha egy nagy család lennének. Boldognak tűnnek.
Egyszerre lefagy mindenki arcáról a mosoly, a gyerekek elkezdenek sírni. A felnőttek a könnyeiket hullajtják. Mindenki egy helyre néz.

Oda fordulok, és térdre hullok. Ott áll Tae. Ő az. Hát él!

Egyszerű fekete ruhákat visel...viszont mind véres. Szemei vérben úsznak, és ajkai gyilkos mosolyra húzódnak. Lassan elkezd sétálni felém a könnyei lassan folynak le neki is az arcán.

Egy nő a ház másik oldalában leejt egy poharat, és megfagy a levegő.

-Tae...-suttogom.

Rámnéz de nem szól.

-Tae...kérlek mondj valamit...

Már rám sem néz, hanem elkezd a nő felé lassan sétálni, majd megfordul.

Ő is összeesik, és könnyes szemekkel belenéz a szemembe.

-Bújj...bújj el...ígérd meg...ne találjanak meg!

Könnyekkel riadtam fel. Körbenéztem és kerestem őt. Nincs sehol...ez mind csak egy álom volt...

Minden sötét lett. Beesteledett. A fák most nem nyugtatóan, hanem vészjóslóan sziszegtek, a folyó mintha szabadulni akart volna a medréből.
Hazaindultam a város nyugtalanító csendjében.