Elátkozva //jikook ff//

12.

-Jungkook szemszöge-

Jin gyenge teste remeg a napok óta tartó félelemtől, kíntól, és a hideg levegőtől. A testét végig különböző sebek borítják be, és alvadt vére színezi el bőrét, ahogyan az enyémet is. Elkezdem a mellettem ülő Jin arcát lassan, nyugtatóan simogatni, amire válaszul lassan, de álomba merül. Ott nem bánthatjta senki.
Átölelem a kezemmel szegényt, és ráhajtom a fejemet.
Érzem, ahogy a fiú erőtlen ujjai fonódnak a kezem köré. Kinyitom szemeimet, és egy reményvesztett szempárral találom szembe magamat.
-Jungkook...valamit el kell mondanom...-itt abba hagyja, amit elkezdtett.
Megtörten hunyja le a szemeit újra, és jobban hozzámbújik a kis szoba sötétjében.
Hangosan kicsapódik az ajtó, és egy hatalmas férfi áll a küszöbön.
Elindul az alvó Jin felé, aki a kimerültség miatt az ajtó kicsapódására sem kelt fel. Összeszedem minden erőmet, és nekimegyek az embernek, mert nem akarom, hogy bántsák őt megint. Én még kibírom, de ő már kevésbé.
Félre lök, ami miatt fájdalmat érzek a bordáimban, de nem foglalkozok ezzel, újra megpróbálkozok megvédeni, amit megint egy erős lökéssel hárít el.
Az ütés hatására a körülöttem lévők homályosodni kezdenek, de nem engedek neki, hogy fellül kerekedjen rajtam.
-Hagyd őt! Vigyél engem!-kiáltom rekedten, mire Jin felébred és zavarodott tekintettel néz rám.
Már évek óta nem szólaltam meg. Nem gondoltam volna, hogy ezek lesznek az első szavaim. Nem gondoltam volna, hogy bármi képes lesz arra rávenni, hogy újra megszólaljak.
A férfi megvonja a vállát és karomnál fogva megragad, és húz magával a rémálmaimban is szereplő helyszínre, ahol minden létező rossz megtörténhet.
Megadóan megyek vele, nem ellenkezem mint eddig minden alkalommal. Veszek egy mély levegőt, és miközben kifújom, megpróbálom kiüríteni a zavaros elmém.

-Jin szemszöge-

Felriadok álmomból egy ismeretlen, de valahogyan mégis ismerősnek csengő hangra. Fáj mindenem, ami miatt megbánom, hogy felkeltem, de meglátom a hang forrását, ami miatt elmegy minden testi gondom egyszerre.
-Hagyd őt! Vigyél engem!-mondja emelt hangon, de rekedten.
Meglátom az előttem magasló férfit, és a szívem hevesebben kezd el verni. Nem vagyok erre még most felkészülve...ne vigyenek...
A férfi megrántja a vállát, és rájövök, hogy mit mondott Jungkook. Nem tudom mi történik. Zavarodottan ránézek a fiúra, aki láthatóan maga is meglepődik a tettén.
A hatalmas ember a karjánál megragadja a megmentőmet, és magával viszi. Engem kellett volna vinnie. Értem jött. Ő nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Ne bántsák...inkább halok meg érte...
Próbálok nem arra gondolni, hogy mit tehetnek az én egyetlen Jungkookommal, de a rossz gondolatok egyre csak erősebben támadnak. Magamat hibáztatom. Én tehetek mindenről.
A rémképek egyre csak ellepik az elmém, és sírásba kergetnek.