Elátkozva //jikook ff//

6.

-Jungkook szemszöge-

Akármennyire próbálok koncentrálni a könyvben olvasottakra, egy mondatot sem tudok felfogni belőle. A fejem egyre jobban fáj és a könnyeim is ok nélkül törnek egyre erősebben utat maguknak. Annyira magányos vagyok.
Magamhoz ölelem a könyvet, és próbálom visszafogni magam. Társaságban vagy! Ne gondolj semmire! Próbálom magamat megnyugtatni, de nem tudom abbahagyni. Az ajtóban áll egy barna hajú fiú, aggódóan néz rám, és megindul felém.
-Szia. Jin vagyok.- A mosolya melegséget sugároz. Olyan megnyugtató.
Várja, hogy én is bemutatkozzak, de mikor látja, hogy nem fogok folytatja.
-Az előbb láttam, hogy valami nincs rendben. Igaz, itt senkinél sincs minden rendben, de borzalmasan nézel ki.
Akarsz róla beszélni?
Megint vár, de én csak nézem őt továbbra is.
-Nem beszélsz?- kérdezte, mintha ez természetes lenne.
Helyeslően bólintok egyet, és várom, hogy mi lesz ebből.
Leül a mellettem lévő székre, és mosolyog továbbra is.
-A nevedet így nem fogom megtudni.-gondolkozik hangosan.-Azt sem, hogy miért vagy itt azon kívül, hogy nem beszélsz. De mégse hagyhatom, hogy itt sírj egyedül.
Abbahagyta a beszédet, és látszik, hogy nagyon gondolkozik.
-Kártyázzunk!- feláll és megfogja a kezemet, maga után húzva a szoba társasjátékos részéhez. Leültet az egyik asztalhoz, és elkezd kutalodni az egyik polcon. Megtalálja a keresett kártyapaklit, és az asztalra rakja kettőnk közé.
-Akkor játszunk! -néz rám játékosan, és újra felkapja a paklit, és összekeveri a tartalmát. -Ugye tudsz játszani? Ha nem megtaníthatom.
Bólintok, hogy tudok játszani, hiszen annyira lelkes. Nincs kedvem kártyázni, de nem akarom megbántani.
Már régóta senki nem volt velem ilyen kedves, én meg régóta nem törtem magamat, hogy ne bántsam meg az illetőt. De annyira megnyugtat ez a fiú.
Elkezdjük a játékot, de mindig megver benne, így felkeltve a versenyszellememet, hogy játszunk tovább és tovább.
Egy idő múlva azt veszem észre, hogy mosolygok. Élvezem amit csinálok. Hálás vagyok Jinnek, hiszen régóta nem nevettem. Régóta nem éreztem ilyen jól magam. Most elfelejtettem minden gondomat, azt, hogy hol vagyok, és, hogy miért vagyok itt.

-Jimin szemszöge-
Az utolsó sorokat olvasom a könyvből, bár már tudom, hogy mi lesz a vége, folytatom.
Összecsukom a kötetet, és elindulok, hogy visszarakjam a helyére.
Megtorpanok a kis szoba ajtajában, és olyat látok mint még soha.
Jin barátkozik. Az évek alatt,mióta a fiú idekerült senkivel nem akart jóban lenni, ezért mindenkit visszautasított., de senkivel nem is volt rosszban. Csak volt. Egész nap ült egy helyben, és nem beszélgetett, nem olvasott, nem társasozott. De most az új szerencsétlenséggel játszik. Mi vette rá erre?
Visszaraktam a könyvet, hiszen ezért jöttem ide eredetileg, és visszamentem a szobámba. Pontosabban a szobánkba, mert hamarosan úgyis kötelezően be kell vonulni. Megspóroltam egy sietséget a többiek társaságában.
Kis idő múlva hallom a csengőt, ami a szabadidőnk végét jelenti, és nem sokkal késöbb benyit a szobába Jungkook. Már nyoma sincs rajta az előbbi vidámságnak, mintha egészében kicserélték volna. Leül a saját ágyára, és kezei közé temeti az arcát. Olyan szomorú. Kedvem lenne megsajnálni, de nem megy. Megvető pillantásokkal jutalmazom, amit észre vesz, és elfordul. Én is ezt teszem, és lekapcsolom a lámpát.
Elfekszem, és a fal felé fordulok, ezzel is igyekszem minél hamarabb véget vetni a mai szenvedésemnek. Legalább az álmaimba tudok menekülni.