Elátkozva //jikook ff//

3.

A nap fényére kelek, és az autónk kellemes zúgására. Ez azt jelenti, hogy visszaaludtam még az után?
Hatalmas fák, és zöld rétek mellett haladunk el. Az első üléseken a szüleim csak csendesen nézik az utat, nem avatnak be, hogy miért és hogyan kerültem be az autóba.

Nem sokkal később egy hatalmas, régies házzal találtam szemben magamat. A házat fák sokasága vette körül és egy hatalmas kerítés, a környéken valószínűleg ezen kívűl egy ház sem áll. Milyen magányos lehet.
A ház egyedülléte ellenére kihallatszott, hogy többen is vannak bent az épületben. Miért hoztak ide? Hol vagyok? Akármi miatt is vagyok itt, hamarosan megtudom.

Lassan elkezdtek terelgetni az ódon ajtók felé, engedelmesen velük mentem.
Az épület belseje kevésbé látszódik réginek, mint a külseje, de az idő itt is nyomot hagyott. Három folyosóra lehet innen rálátni. Az egyik fehér falú, a bútorok öregek, a második, ami velem szemben van úgy néz ki, mint egy kórház, a harmadikra csak rácsokon keresztül lehet rálátni, onnan és az első folyosóról nyíló szobákból hallom kiszűrődni a hangokat. Miért vannak bezárva a harmadik folyosón lévők? Az elsőn miért nincsenek? Egyre több lesz a megválaszolatlan kérdés bennem.

Egy harmincas évei közepén járható nő jött szembe velünk a középső folyosó irányából.
-Elnézést kérek amiért késtem, csak gondok akadtak.- küldött felém egy bátorító mosolyt, amitől kirázott a hideg is. Egy ilyen helyen mégis miféle problémák akadhatnak?
Anyám egyből mondta neki, hogy semmi probléma, és elkezdtük követni. A középső folyósó felé vette az irányt, annak is a legvégén található ajtón vezetett be minket. Egy átlagos irodában találtam magam. A falak halvány sárgák, a bútorok meleg színűek. Pár szobanövény is helyet kapott a polcokon, de az ajtóval szemben álló asztal teljesen üres, mintha ebbe a szobába csak takarítani, és öntözni járnának be. Leültetett minket székekbe, és beszélgetett a szüleimmel,de én már az elején elvesztettem a fonalat.
Csak nézek magam elé, még a gondolataimba merülni sem vagyok képes. Minden olyan tompának tűnik, és távolinak. A mellettem folyó beszélgetésből csak szavakat hallok ki, de nem tudom őket értelmezni.
Lassan úgy érzem, hogy álomba merülök, bár próbálok ellene harcolni..

Kórházi ágyon fekszem. Nem tudok megmozdulni. A végtagjaim hozzá vannak kötve az ágyhoz, így csak a fejemet tudom mozgatni. Csak felettem világít egy halovány fényű lámpa.
Mellettem egy kis asztalon tűk, és kések sorakoznak, és egy plüssmackó. Mit keres itt egy gyerekjáték? Mintha már láttam volna valahol régen...alsós korunkban Tae ezzel aludt...
Megpróbálok kiszabadulni az erős szorításból, de nem enged, így beletörődök. Rajtam, az ágyon és az asztalon kívül nincs semmi a szobában. Mintha egy üres térben lennék.
Mozgolódásra leszek figyelmes, és próbálok rájönni, hogy honnan jöhetnek a hangok.
Az ágy alól hallom.
Egyre jobban próbálok szabadulni, mikor meglátok az ágy szélén egy kezet. Egy férfi kezét.
Megpróbálok minél hangosabban kiáltani, hátha valaki meghallja...

-Jungkook! Kelj fel!- rázta a vállaimat anyám. Körbenéztem és az apám, és a mellette álló még mindig idegen nő ideges pillantásaival találtam szembe magam. -Mától itt fogsz lakni fiam. Sajnálom. -ölelt meg anyám és kiviharzott a szobából, apám egy szia kíséretében utána szaladt engem itthagyva ezzel a nővel...