Elátkozva //jikook ff//

7.

-Jungkook szemszöge-

Megszólal egy iskolai csengőre hasonlító hang, és Jin szó nélkül elkezdi összepakolni a játékot. Nem tudom, hogy mi fog most történni, és ezt az arckifejezésem valószínűleg el is árulja az előttem álló fiúnak, aki felnevet.
-Tényleg te új vagy! Ez a hang azt jelzi, hogy ideje mindenkinek a szobába mennie. Azt ugye tudod, hogy hol van a te szobád ugye?
Igenlően bólintottam, és kiérve a szobából elkezdem a rózsaszín hajút keresni, de sehol nem látom. Már biztosan visszament. Nem tudom miért hittem azt, hogy megvár.
Csalódottan ballagok abba az irányba, ahonnan bejöttünk, mellettem mosolyogva lépked Jin is. Vajon minek örül ennyire?
Ő egy az ebédlőhöz közeli szobába megy be, így egyedül kell folytatnom az utamat.
Hamar odaérek a mi ajtónkhoz, mély levegőt veszek és benyitok.
Az ágyon ül a fiú, ugyan úgy mint tegnap mikor megérkeztem, annyi különbséggel, hogy ma égnek a fények.
Becsukom az ajtót magam mögött, és leülök az ágyra, arcomat kezeim közé temetem.
Bűnösnek érzem magamat. Nem szabadott volna ilyen jól éreznem magam. Taeval volt utoljára ilyen érzés bennem. Ezzel megcsaltam gyakorlatilag. Könnyeimet sikerül visszatartanom, de érzem, hogy nem sokáig.
Felnézek a Jiminre, de csak megvető pillantásokat kapok tőle, ami méginkább fáj. Arcomon legördül az első könnycsepp, ami azt jelenti, hogy hamarosan jön a többi is, így elfordulok. Nem akarom, hogy sírni lásson ő is...
Lekapcsolja a lámpát, és hallom, hogy mocorog. Aludni készül. Lopva odapillantok, de a könnyeim megakadályoznak abban, hogy tisztán lássak, bár azt ki tudom venni, hogy a szobatársam a fal felé fordult.
Követem példáját, és álomba próbálok a könnyeimmel együtt menekülni.

Egy virágokkal teli réten vagyok. A közelemben csak egy hatalmas fa áll. Gyönyörű madárcsicsergést hallok, de madarakat nem látok sehol. Lehet, hogy a fa lombjában bújtak el. Közelebb megyek hozzá, hogy megnézzem, hogy ott vannak-e a madarak, de a hátam mögül hirtelen egy kétségbeesett sikolyt hallok. Amilyen gyorsan csak tudok megfordulok, de nincs ott semmi. Tényleg semmi. Minden eltűnt onnan, egy nagy pusztaság vette át a helyét.
A madárének egy pillanat alatt abbamaradt, ezért félve, de lassan visszafordulok. Itt sincs semmi. Minden eltűnt. A fa. A virágok. Az élet.
A földön megpillantok valamit, ráveszem magam, hogy megnézzem.
Egy halott madár. Egy egyszerű, barna kismadár. Emlékszem még a napra, amikor Taeval még kicsik voltunk, és először engedtek el minket egyedül a játszótérre. De út közben egy ilyen halott madarat láttunk. Mind a ketten sírva fakadtunk, és egymást próbáltuk vigasztalni, hogy már egy jobb helyen van a kisállat.
Valaki megfogta a vállam. Nem tudok megfordulni, hogy lássam ki az illető, de nem is kell mert hallom, hogy lassan elémlép.
Tae az. Sír, amitől én is elkezdek sírni.
-Mi a baj Tae?
Szomorúan rámnéz.
-El kell menned innen. Ne találjanak meg. Ha itt maradsz megtalálnak.
-De kik? Miért? Miről beszélsz?
Nem kapok rá választ, mert valaki mögöttünk felkiált.
Tae elkezd futni, én próbálok utána menni, de a lábaim még mindig nem engednek.
-Tae! Taehyung!-kiabálok utána szakadatlanul.

Szaggatottan veszem a levegőt, és kinyitom a szemeim. Jimin a vállaimat fogja, és aggódóan néz rám.
-Ez csak egy álom volt Jungkook. Mondd el mit álmodtál, így könnyebb lesz visszaaludnod.
Elengedi lassan a vállaim, és felegyenesedik. Becsukom a szemeimet, és veszek egy mély levegőt. Miért fájdalmasak már az álmok is?
A rózsaszín hajú fiú továbbra is türelmesen vár, ezért kinyitom a szemeimet, és felülök, hogy szembe kerüljek vele.
Nem jönnek a szavak a számra. Nem tudok mit mondani. Két év után sem tudok megszólalni.
Lenézek inkább a földre, ezzel jelezve, hogy nem tudok mit mondani, de maga felé fordítja a fejem, és két keze közé fogja, hogy ne nézzek másfelé.
-Jungkook.-vesz egy mély levegőt- Te nem beszélsz ugye?-kérdezi lemondóan.
Lefejtem magamról a kezeit, és bekuporodok az ágy sarkába a térdeimet átölelve. Lábaimra hajtom a fejemet, hiszen újra érzem azt a keserű érzést, ami a sírást előzi meg.
Jimin erre mérgesen felpattan, és belerúg az ágyába. Idegesen lecsapja a villanykapcsolót, és bedől az ágyába.

-Jimin szemszöge-

Hangos zihálást, és fájdalmasan suttogott szavakat hallok a mellettem lévő ágy felől. Álmosan felkelek, és odalépek az alvó fiú mellé.
-Tae...Taehyung...Tae...-halkan mondogatja.
Arca szomorú, a kezeivel idegesen szorongatja a takarója szélét.
Finoman megfogom a vállát és halkan szólítgatni kezdem, de nem válik be, ezért egyre erősebben rázom .
Kinyitja a szemét, és az egyikből egy könnycsepp csordul ki, amit nem vesz észre. Még mindig szaggatottan veszi a levegőt, ami miatt egyre aggódóbb arcot vágok.
-Ez csak egy álom volt Jungkook. Mondd el mit álmodtál, így könnyebb lesz visszaaludnod. -próbálom megnyugatni, miközben elengedem a vállait.
Kisfiúsan becsukja a szemeit, és vesz egy mély levegőt, mintha most realizáná magában, hogy már nem álmodik.
Elkezd tátogni, de nem mond egy szót sem. Direkt idegesít fel? Sajnálatom egy pillanat alatt szertefoszlik, és a helyét megint a düh veszi át.
Abbahagyja a tátogást, és lenéz a földre. Magam is meglepve magam felé fordítom a fejét a két kezem közé fogva, hogy ne tudja elrántani magát.
-Jungkook...Te nem beszélsz ugye?-kérdezem meg az utolsó dolgot, ami azt jelentené, hogy nem csak szórakozik velem. Nem akarom, hogy ő is csak szórakozzon. Hinni akarok neki.
Kiveszi a kezeim közül a fejét, és válasz helyett lekuporodik az ágy sarkába, és ráhajol a lábára.
Megint nagyon elhittem, hogy ő más.
Dühöm már nem csak neki szól, hanem magamnak is. Megint képes lettem volna valaki felé nyitni...megint képes lettem volna valakiben megbízni...
Felpattanok és azzal a lendülettel belerúgok az ágyamba. Lekapcsolom a villanykapcsolót, és lefekve, belefele fordulva próbálom visszatartani a könnyeimet, és az emlékeimet, amiket eddig is sikerült elnyomnom. De nem megy. Most nem megy. Az emlékek egyre gyorsabban, és erősebben törnek utat maguknak, a könnyeim megállás nélkül hullanak. Nem bírok csendben sem maradni, ezért Jungkook is hallhatja ahogy szenvedek. Remélem jobban érzi magát ettől.
Mocorgást hallok, de nem törődök vele. Nem tudok vele törődni.
Egy gyengéd érintést érzek a vállamon, amitől megijedek, így gyorsan felülök.
Szembe találom magamat az ugyancsak könnyes szemű fiúval, aki az egyik kezét még mindig a vállamon tartva, a másik kezével törli le a könnyeimet.
Megölel. Már öt éve senki nem ért hozzám. Szeretném visszautasítani, de most mégsincsen erőm hozzá, hogy ellökjem. Akaratlanul visszaölelek, és a karjai között sírom ki azt, amit már régóta elnyomtam.