FOR3V3R (L.P.)

♥12♥

Mikor eléggé kinevettem magam,felálltam a cicától,és visszaültem a kanapéra. Martin még mindig összefont karokkal duzzogott,mint egy ötéves.

-Befejeznéd?-Kérdeztem tőle,és a lehető legjobban próbáltam visszatartani a nevetésemet,de ez nem igazán sikerült.

-És te befejeznéd a nevetést?-Szólt vissza,mire csak mégjobban nevetnem kellett.

-Meddig akarod még ezt csinálni?-Másztam közelebb hozzá.

-És te meddig akarod ezt csinál...-Nem hagytam,hogy befejezze,feltérdeltem az ágyra,és a hátának nyomódva,egyik kezem a vállára raktam,másikkal pedig befogtam a száját. Amint láttam meglepődött,de nem sokáig törődött vele. Megfogta a mind a két karom,és csuklómnál fogva egyik kezével tartotta őket,míg a másikkal hátra nyúlt,és az oldalam kezdte el csikizni.

-Ne!-Visítottam fel,és egyik lábam lelógattam az ágyról. Az egész szobát a nevetésem töltötte be,minden erőmmel azon voltam,hogy kiszabaduljak szorításából,de ugyancsak nem sikerült. Egyik lábammal leléptem a padlóra,de Martin még akkor sem vette le derekamról a kezét. Csak csikizett észnélkül,de én már nem nevettem. Szemeimbe könnyek gyűltek,ahogy csuklómba nyilalt a fájdalom. Sokan mondták már,hogy nagyon érzékeny vagyok,de én csak most jöttem rá. Ahogy arrébb mentem,valahogy nagyon rosszul fordult a kezem,és ezen Martin erős szorítása sem segített. Észrevehette,hogy már nem nevetek úgy,mint eddig,ezért abbahagyta a csikizést,és felnézett rám. Ahogy megpillantotta könnyes arcom,szemei elkerekedtek. 

-Mi a baj?-Kérdezte,én pedig ekkor elakartam húzni a kezem,de a fájdalom ismét belenyilalt.

-Aúú!-Nyöszörögtem halkan,a sírástól elfolytott hangon. Gyorsan engedett a szorításán,és maga elé emelte a kezeim. Csuklójaim vörös színben pompáztak. Maga előtt tartotta kezeim,én meg csak lehajtott fejjel álltam előtte,mintha az én hibám lenne az egész.

-Amy,sajnálom! Én nem akartam...-Kapkodta tekintetét a csuklóm és köztem,de,mielőtt még jobban magát vádolta volna,beléfolytottam a szót.

-Semmi baj!-Mosolyodtam el halványan,majd kézfejemmel megtöröltem az arcom. Ő is elmosolyodott,majd hirtelen azon kaptam magam,hogy az öléberánt. Lábaim dereka mellett pihentek,de ebben a pillanatban ez egy cseppet sem zavart. 

-Ne haragudj,picim!-Mondta,majd szorosan magához ölelt. Nyaka köré fontam karjaim,és arcom nyakhajlatába fúrtam. Most minden olyan jó volt. Csak remélni tudom,hogy ilyen is marad,és nem kell csalódnom benne is,mint Lukeban. Igaz,Luke megcsókolt,és én nem bántam,de nem szeretem őt. Azóta egy nagy kurvának érzem magam,a mai napig is. De a barátok is ölelkezhetnek,nem? Én Liamet szeretem az életemnél is jobban,de épp ma utasítottam vissza,és hagytam ott őt. Már akkor is majd' megszakadt a szívem,amiért ott hagytam,aztán meg Luke is rátett egy lapáttal. Lassan már kezdem nem érteni az embereket. Hogy lehet valaki olyan szívtelen,mint Luke? Az elején,mikor elmondta nekem az igazat,bíztam, benn,és hittem,hogy a jó szándék vezérli,de rá kellett jönnöm,hogy nem. Őt sosem a jó szándék vezérelte.

-Bekössük a karod,vagy...? -Tolt el magától finoman Martin,mire csak megráztam a fejem.-Jól van! -Nyomott egy puszit az orrom hegyére,mire felkuncogtam.- Annyira édes vagy ilyenkor!-Vigyorodott el,majd felállt az ágyról,velem a karjaiban. -Akkor menjünk aludni!-Indult meg valamerre,mire az agyam azonnal kapcsolt.

-Majd én alszom a kanapén!-Jelentettem ki,mire összeráncolta a szemöldökét.

-Nem,nem! Senki sem alszik a kanapén!-Ingatta a fejét mosolyogva,majd elindult a lépcső irányába.