Borostyán

1.fejezet 2.rész

Egy kavicsot rugdosva haladtam végig a poros földúton. Ha ennek a végéhez érek, hazajutok. Már ott lebegett a szemem előtt a ház, az istálló, az ólak és a termőföldek. Az útról már látni lehetett a haranglábat, ami az udvaron állt, egyből a jól megszokott módon cipőmet a deszkákra szorítva átlendítettem magam felette. Hihetetlenül jó érzés volt. Ez csak rásegített arra, hogy fülig érő szájjal ballagjak tovább. Végre elértem a cseresznyefáig. Felnéztem a lombok közé, de ahogy a fejem felemeltem, valami lezuhant mögém.
-Na mi van kakukkfióka? Visszatértél?- ez nem lehet igaz. Rá voltam a legkevésbé kiváncsi. Tettem egy félkörnyi fordulatot, majd a szemébe néztem- Igen Jay. Itthon vagyok- az "Itthon" szót direkt erősen kihangsúlyoztam.
Jay Ray vérszerinti fia volt. Az egyetlen gyereke aki még vele élt és valószinüleg itt is fog maradni.
Magas, huszonéves srác volt, fakóbarna hajjal, élénkzöld szemekkel és olyan lenéző stílussal, ami csak felém irányult. Szerinte én csak teher vagyok számukra, aki csak azért maradt, mert át akarja venni a Borostyán rend vezetését Ray halála után és ezzel együtt meg akarja szerezni a férfi erekjéjét is, a Bíbor köpenyt. Pedig mindenki tudja, hogy a  Bíborköpeny magának választ tulajdonost. Az egyik legmakacsabb és legbüszkébb ereklye ami csak létezhet.

Jay végignézett rajtam, és látszott a rosszindulat a szemében- Szarul nézel ki- mondta- szarabbul mint valaha.
-Ezt bóknak veszem tőled- elfordultam és folytattam az utamat a bejárathoz, hátrhagyva mostohatestvéremet. A küszöb előtt. Kissé megigazítottam magam, majd kopogtam. Hamarosan lépteket hallottam bentről. Lenyomódott a rozoga kilincs és nyikorogások közepette végre megnyílt az út előttem befelé.
-Clara?- kérdezte egy hang. Egy nő állt előttem. Alacsonyabb termetű, szőke hajú negyvenes nő volt. A korához képes fiatalosan nézett ki. Világoskék póló és egy fekete rövidnadrág volt rajt, amin tisztán látszott a fehér liszt, amivel a konyhában dolgozott. Az arcára tisztán kiült a döbbenet.- Te itt? Nem is tudtam...- szemével vizsgálgatott, a kezeivel a két karomat simította Végig -Gyere beljebb- invitált be.
Bebújtam mellette, majd egyből a konyhába vettem az irányt, ahol hamarosan Rayyel is találkoztam. A férfi újságot olvasva ült az asztalnál. Koszos ruháiból ítélve, nemrég ért végig a napi teendőivel. Felnézett a papírok közül. Ő volt az első aki nem csodálkozott rám. -Szia kislány!- mosolygott egyet- ülj csak le ide- húzta ki a közelében lévő széket. Leültem mellé. A tekintetem az asztallapra szegeztem. Nem mertem a szemébe nézni. Ő viszont végig figyelt- Nézz rám légyszíves- mondta
-Sajnálom Ray- mondtam mielőtt a fejem felemeltem volna. Az ujjaimmal kezdtem babrálni miközben megteremtődött a szemkontaktus.
-Megérte?- a kérdés egyértelmű volt, mire irányult.
-Nem.- mondtam- Mostmár tudom.
Bólintott egyet.- Ez a lényeg. Legközelebb akkor előbb gondolkodj rendben?
-Rendben- Kiborító volt a nyugodtsága. Apa és vezető is volt a számomra. De ilyenkor csak a vezető jött elő belőle. Ha Jay  csinált volna valakit, valöszinüleg hatalmas balhé lett volna. De így nem.
-A szobád ugyan úgy van, mint volt. Menj fel nyugodtan, szedd össze magad és ha gondolod beszélhetünk- egy mosolyt még küldött felém, majd vissza emelte az újságot szemmagasságba.
Azért a nagy visszatérést nem így terveztem. A hangulatom sokkal roszabb volt, mint a hazavezető úton. A szobámba beérve csak becsaptam magam mögött az ajtót, ledobáltam magamról mindent és besétáltam a fürdőbe. A négy lábon álló kádat megtöltöttem forróvízzel és az összes létező tisztálkodási szeremet egykupacba hordtam a mellette lévő szennyeskosár tetejére.  Két órát töltöttem bent, mire úgy éreztem, hogy már úgy ahogy visszatért a régi önmagam. Végre újra a kedvenc illatomat lehetett érezni a bőrömön és újra állhattam egy szál fehérneműben a szekrény előtt, hogy mit is kéne felvennem. Úgy döntöttem nem cifrázom a dolgokat. Munkásruhát húztam, egy régi rövid farmert, egy ujjatlant és rá kigombolva a kedvenc ingemet, amin már kimoshatatlan foltok és lukak éktelenkedtek, de idehaza semmi értelme nem volt kiöltözni. Az állatokat és a veteményest nem igazán izgatta mi van rajtam.
Az emeletről leérve már csak a csizmám várt.  Lehetett tél vagy nyár, a gumicsizma mindig rajtam volt ha dolgoztam.
A kertbe kilépve egyből Ray felé vettem az irányt, aki a kis kertitraktorba töltött éppen üzemanyagot.
-Merre van még dolog?- kérdeztem ahogy kellő közelségbe értem
Letette a kannát- Pont jó, hogy jössz. El kéne ugranod a városba egy csomaggal. Itt a cím- húzott elő a zsebéből egy darab papírt.- Be van pakolva a kocsiba, csak indulni kell.
-Jólvan-  vettem el tőle a jegyzetet. Kissé szomorú lettem, hogy máris mennem kellett, de most bármit megtettem volna amit csak kell, annyira hiányzott már minden.
Beültem a kocsiba és elhajtottam. A város nem volt messze, talán negyed óra volt kocsival. Ahogy a posta előtt kiszáltam ismét kínosan kellett, hogy érezzem magam. Ez egy kisváros. Itt mindenki ismer mindenkit. És mindenki tud mindent. A visszafogottabbak csak néztek, de volt olyan is, aki mutogatott. Mindenhol feltűnt egy-két ember aki végig követett a szemével. Próbáltam nem foglalkozni velük és a dobozra figyeltem. A címzettből és a vörös pe sétből ítélve erekje van bent. De vajon milyen? A kísértés újra megkörnyékezett. Csak egy pillantás. Majd a postán vissza csomagolják rendesen. Senki meg se tudja. Elkezdtem kaparászni a ragasztót, de ahogy elkezdett feljönni inkább abbahagytam. A lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni. Meg mi van ha veszélyes ereklye és megtámad vagy valami? Túl kockázatos. Inkább hagytam az egészet és feladtam a csomagot. Magammal elégedeten indultam haza. Nem csinálhatok bajt egyből az első szabad napomon.
Zötykölödve és nagy port kavarva haladtam hazafelé. Az ilyen délutáni órákban nem sokan járnak az utakon. Hirtelen azonban megláttam valamit és reflexszerűen a fékre tapostam.  A kézifék behúzása után már pattantam is ki a kocsiból.
Egy fiú feküdt a porban. Nagyjából korombeli lehetett. Szörnyen nézett ki. Koszos volt, csapzott és a szabad bőrfelületein nem volt ép hely ahol ne lenne legalább egy véraláfutás. Letérdeltem mellé és megszólítottam. Lélegzett. A mellkasa lassan enelkedett és süllyedt, azonban reagálni nem reagált semmire. Visszasiettem az autóhoz. Leállítottam a motort és kikaptam a hátsó ülésen lé ő állandósított gyógyszeres és elsősegély csomagot, meg egy kis vizet, ami elég rendesen fel volt melegedve, de jelen esetben bármi jól jött.
A csomagban rengeteg általam elkészítet orvosság volt. Egy fontos tudni való ugyanis, hogy az ereklyék okozta sérülést nem lehet modern gyógyszerekkel gyógyítani. Csak a természetben megtalálható összetevőkből előállitott szerekkel. Mivel ereklyém nem volt, így a gyógyítás irányába kellett érdeklődnöm. Amúgy is. A Renden belül a gyógyítást általában nők végzik.
Gyorsan átfutottam mivel is gazdálkodhatok. Először valahogy magához kellett térítenem. De ehhez Nem állt rendelkezésemre semmi eszköz, szóval maradt a víz és a hangom. Az arcára locsoltam óvatosan a folyadékot, majd az ajkaira is tettem.  Elég rendesen ki lehetett száradva. A szemei lassan felnyíltak. Ahogy ez megtörtént valamennyire megpróbáltam ülő helyzetbe tornászni és a szájához emeltem a palackot. Mit ne mondjak, elég gyorsan kiürítette. De továbbra se volt teljesen magánál. A gyógyszereket nem kellett és nem is tudtam volna használni. A fiú visszacsukta a szemét. Néha felnyitotta, de semmi különös reakciót nem láttam tőle. Nem volt más választásom. Nem hagyhattam magára. valahogy be kellett tennem a kocsiba és el kellett vinnem magammal. A Rend rörvényei közt ugyanis szerepel, hogy segítségre szorulót nem hagyunk magára