Borostyán

2.fejezet 1.rész

Egy fa érdes kérgéhez dőlve, mozdulatlanul vártam. A ruháimat beterítő, pokolbéli lényektől származó hányástó és vértől nem csak, hogy undorodtam, de még a késztetést is nehéz volt legyűrni, hogy azt a kevéske vacsorát is ami belém került egyszerre kidobjam magból. Nem volt a közelemben senki. Ez rossz. Nagyon rossz.  Tudom, hogy valami közelít. Hallom a hörgését és érzem a szagát. Mindkét kezem a számra szorítom, próbálom visszafogni a hisztérikus sírást. A körmöm az arcomba vágott. Nem mozoghatok. Tudom. De remegek.  Elfutni nem tudok. Egyedül pedig túl gyenge vagyok ahhoz, hogy szembeszálljak a lénnyel. Elvesztem. Itt fogok meghalni. Soha nem szabadott volna idejönnünk. A lény pedig közeledett. Már láttam az egész testét. Felmordult, én felsikoltottam. Aztán rám vetette magát.

-Te vagy a legszerencsésebb ember akivel valaha találkoztam-  Karen egy fából faragott bögrét tartott a kezében és emelte felém. A tábor közepén voltunk mind az öten. Ethan térdelt mögöttem, miközben próbált úgy tartani, hogy meg tudjam fogni, amit Karen nyújt felém.
Fel sem fogtam még. Megmentettek. Az utolsó pillanatban értek oda a harcosok. Az a három ember, akikkel a védelmi vonalon kívül találkoztunk. Már vártak minket. Ők már hozzászoktak az itteni viszonyokhoz. Otthonosan mozogtak a veszélyes környezetben. Karen, az egyetlen nő. Adam, a magas, szakállas, szigorú arcú férfi a férje. Michael, a legfiatalabb mindegyikőjük közül, egy újonc valami általam eddig nem is ismert rendből. Ök mentettek meg.
-Sajnálom Karen. -mondtam sírós hangon.- Nem kellett volna egyedül elmennem.
Karen megfogta a kezem. Nem mondott semmit, csak megszorította és gyengéden elengedte. Ahogy Karen eltávolodott, a látómezőm kitárult. Láttam, ahogy Adam a fegyvereit tisztogatja és élezi. Óvatos, ámde gyakorlott mozdulatokat hajtott végre. Mogorva arca szokás szerintem előre meredt. Az ember azt hinné, magába van mélyülve, viszont a reakció ideje még ilyenkor is tört része az enyémnek.

De miért is vagyunk itt ahol vagyunk? Igen egyszerű a válasz. Bemásztunk egy gardróbba. Igen. Egy olyan hatalmas szekrénybe, mint a Narnia krónikái megfilmesített verziójában a gyerekek. Csakhogy ez a világ, akár mennyire is káprázatosan gyönyörű, minden percben tudatja velünk, hogy nem ide valók vagyunk. Még a legkisebb gaz is meg akar ölni vagy mérgezni. A Margarethtől -mint kiderült, így hívják az öregasszonyt az Éj Lovagjainál - kapott ruhák és fegyverek arra vannak kitalálva, hogy itt védelmet nyújtsanak. Vastag, elefántbőr mellény és hasonlóan erős anyagú csizma és kesztyű is a felszerelés része. Ehhez társul még a gyémántozott pengéjű rövid kard és a kézzel szőtt, számomra ismeretlen anyagból készült sál, amit alkalom adtán az arcunk elé húzva, mérgező levegő ellen lehet használni.
Viszont, mint a mellékelt ábra mutatja, ez sem elég ahhoz, hogy egy hozzánk, vagy leginkább hozzám hasonló képzetlen ,védett világi elkényeztetett senkiházit- Adam szavaival tolmácsolva- megvédjen.
Három napja jöttünk át a védett világ külső részére, de máris époen, hogy csak életben vagyunk. Ha nem találkozunk már az első napon ezzel a három emberrel, valószínűleg fél órán belül alulról szagolhattuk volna az ibolyát.

Miközben a még mindig remegő kezeimben a fatálat szorongatom, Michael közelebb jön és ismerteti a másnapi programot. Nyúlánk, fürge alakja gyorsan és a felszerelése végett csörömpölve huppan le elénk. Egyik keze vastagom be van kötve. Óvatosabban mozgatja, mint a teste többi részét. Az arca sima, fiatalos, de a tekintete határozott.
-Holnapra elérjük az átjárót. -kezdte egyből-Fél napig járásra van innen a Nagy Csillag irányába. Onnantól a hegy belsejében fogunk haladni. Odabent viszonylag biztonságban vagyunk, mivel élelem nincs, a lények nem mennek be. Amíg viszont odaérünk, nem szakadhattok le tőlünk. -rám nézett- ha éjjel még bármi szokatlant érzel, azonnal szólj. Nem tudjuk, hogy kaptál-e valamilyen fertőzést.
Összeszorult a torkom. Csak bólintottam.
-Akkor, ha minden világos, én lefekszem. Jó pihenést- azzal felállt és elballagott a sátrába, amit egy negyed óra alatt épített össze fából és gallyakból. Mindenkinek volt egy. A sátorépítés volt az egyetlen dolog, amit eddig nem tudtam elrontani és elsőre sikerült.
Ethan megmozdult mögöttem. Valahogy el is felejtettem, hogy ott van. Előre húzódtam, hogy fel tudjon kelni. Már nem éreztem a szükségét, hogy bárki is tartson. Inkább csak lefeküdni akartam.
-Elmehetsz ám. Megleszek innen- mondtam neki.
-Biztos? A kezeid nem ezt mondják.
Lenéztem. Ahogy félig támaszkodva ültem, az egyik karom, mintha muszáj volna, úgy remegett.
-Holnapra elmúlik- próbáltam mosolyogni, de a mosoly egy grimaszba, majd ismét sírásba ment át.- Haza akarok menni- nyafogatam.
Ethan csak közelebb jött és átölelt.
-Tudom. Én is- mondta halkan.- de fontos dolgunk van.
Azzal elengedett, felállt és bemászott a helyére.
Egyedül maradtam. Illetve, Adam ott volt valahol a fák között- fene tudja miért. Kezdtem fázni és erőt vett rajtam a fáradtság, így követtem a többiek példáját és eltettem magam másnapra.
A kemény földre csak egy adag levél volt összehordva, takarózni pedig egy széles, zsákszerű anyaggal tudtam, amit szintén minden egyes alkalommal, mikor lefekszünk, levelekkel tömünk ki. Így meleget ad.
Hamar elaludtam. Álmomban viszont még annyira nem éreztem magam biztonságban, mint ébren. Egy sötét, nyirkos helyen jártam. Körülöttem minden bizonytalan, ismeretlen volt. Valahol a távolban egy fényforrást láttam, ami meleget sugároz és biztonságot. De minél gyorsabban haladtam, annál meszebb került és én egyre inkább fáradtam és fájt mindenem.