Borostyán

1. fejezet 7.rész

Ethan az ülését enyhén hátradöntve, kezeit összefonva pihent. Már egy jó ideje utaztunk. A nap kezdett lesüjjedni a horizonton. Mióta elindultunk, egyszer sem álltunk meg. Nem vesztegethettünk egy perecet sem felesleges megállók miatt. A szemem igyekeztem végig az úton tartani, de néha muszáj volt egy-egy pillantást vetnem a mellettem ülőre. Szín tiszta nyugodtságot, már-már egyfajta nyugtalanító közömbösséget sugárzott magából. Úgy éreztem előző nap, hogy kezdtem megismerni. De ahogy egyre inkább végig gondolom a dolgokat, rá kell jönnöm, hogy még mindig nem tudom ki is ő. Ray tudja. Be is engedte a rendbe. Egy ilyen gyors döntést csak nyomós indokkal lehet meghozni.
Sok minden kavargott a fejemben. Az útvonal csak egy volt ezek közül.  Emellett pedig ott volt a tény is, hogy lassan üres a tank. Ahogy megláttam a benzinkút vibráló neon-fényeit, egy éles kanyart vettem. Kilóméterekre voltunk az utolsó lakott településtől.
Ethan az éles kanyartól kizökkent a vegetatív állapotából és hamar kipattant a kocsiból. Én is kikászálódtam valahogy és bevágtam magam után az ajtót. Kiemeltem egy pisztolyt a helyéről és a fiú kezébe nyomtam.
-Tedd tele- utasítottam. Én máris az épület fele vettem az irányt.
Az üveg ajtó nyílását egy kis csengettyű hangja követte. Az éles fény miatt hunyorognom kellett. Amíg a szemem hozzászokott a körülményekhez, előkerestem a pénztárcám. Az összes készpénzt amit otthon találtam, magammal vittem. Az anyagiak miatt egy ideig nem kellett aggódnom. Jelenleg a Rend vagyonának jelentős része engem gazdagított. Véletlenszerűen leemeltem a polcokról mindent ami tetszett, majd a kasszához léptem. Onnan még ki pillantottam az autóra és letettem mindent a görnyedt hátú, vézna, szakállas férfi elé.
-Még valamit?- szólalt meg rekedtes hangon.
A háta mögé néztem.-Egy üveg vodkát és egy doboz cigarettát legyen szives.
Lomhán fordult hátra.
Én csak meredtem magam elé. A felettem lévő neoncső közben abbahagyta a pislákolást és végleg kiégett.
Egy megpakolt szatyorral a kezemben indultam ki az ajtón.
-A sorsot elkerülni nem lehet- jött egy hang a hátam mögül.
Megmerevedtem, a szívem kalapálni kezdett. A hang nem a pénztárosé volt.  A vállam felett hátranéztem, de a férfi már nem volt ott. A lehető leggyorsabban siettem vissza a kocsihoz és pattantam be az anyósülésre.
Ethan a másik oldalra.
-Jól vagy?- kérdezte miközben felém hajolt, hogy jobban lásson.
Én csak szorítottam a szatyrot.
-Persze-feletem- csak kövesd az utat és menjünk.
Ethan nem válaszolt. Indította a motort és már gördültünk is ki a kútról.
A terv az volt, hogy éjszakára ott maradunk, de most nem bírtam volna ki, ha megállunk. Ameddig bírjuk, utazunk. Már nem voltunk messze.

Valamikor az éjjel elnyomott az álom. Mire felébredtem, már jócskán nappal volt. Az autó már nem ment. Egy parkolóban álltunk. Körülöttünk még egy jó pár ember volt. Bevásárló kocsikkal mászkáltak.
Utazótársam még aludt. Felébresztettem, hogy helyet cserélhessünk.
-Milyen városban vagyunk?- kérdeztem tőle
-Itt- mutatta a térképen.- ez az a város ahova jöttünk.
Tehát itt vagyunk. Már csak a lovas boltot kell megtalálnunk.

Néhány helyi segítségével eltévedés nélkül célbaértünk.
-Készen állsz?- Ethan a zakóját igazgatta, ahogy a bejáratnál álltunk.
-Erre nem lehet készen állni.- válaszoltam, majd becsengettem.
Az ajtó hamar kinyílt és a forgalmas főútról egy kellemes hangulatú üzletbe léptünk be.
Lassan lépdeltünk befelé, megfigyelve a környezetünket. A bolt végéhez érve, a pultnál megpillantottam egy idős nőt. Ő lesz az.
-Szép napot!- köszöntem- önnel beszéltem telefonon?
-Az attól függ- ő az. A hangjáról felismerni. Csontos, száraz kezeinek mozgása ahogy kisétál a pultból, tökéletesen kiegészítik a róla alkotott képemet.
Közel jött. Elöször engem nézett végig, majd Ethant.
A fiúhoz érve összehúzta a szemeit és a kezeivel megérintette a mellkasát, majd hümmögött egyet.
Ethan láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
Megmutattam neki a csuklóm- Ez elég bizonyíték?- kérdeztem tőle türelmetlenül.
A nő lejjebb tolta a szemüvegét és afelett nézett el rám.
-Azt dugja el kisasszony. Nem olyan időket élünk, ahol baj nélkül hordhatja.- elengedte Ethant.- Jöjjenek utánam.
Komótosan bevezetett minket egy hátsó helységbe. Végig egy kitapétázott folyosón, majd be egy ajtón és le egy pincébe.
Megesküdtem magamban, hogy ahogy valami gyanús dolgot hallok, látok vagy érzek, lelököm a nőt a lépcsőn és elrohanok. De úgy láttam ezzel nem voltam egyedül. Ethan egyre szorosabban jött mellettem. Pedig hely volt bőven...
Szerencsére azonban kivégzés helyett egy kis terembe vitt minket. Egy alig hatfős asztalhoz leültünk.
Az asztalon két doboz volt. Nagyjából akkorák, amiben a magas szárú csizmákat árulják.
-Készen álltok, hogy megismerjétek a történelem azon részét, amelyet az iskolákban nem tanítanak?
Ethan bólintott, én csak figyeltem.
-Réges-régen, még a teremtés idején, mikor a földön megjelentek az első emberek, a világot még sokkal erősebb erők befolyásolták, mint most. Az általunk ismert pokol még jóval nyitottabb volt efelé a világ felé. És az odalent lévő lények folyamatosan szennyezték a világunkat. Ekkor azonban egy kis csoport imádkozni kezdett az Istenükhöz, hogy adjon nekik eszközöket, amelyekkel legyőzhetik a rosszat. Isten viszont eszközök helyett tudást adott nekik, pontosabban a vezetőjüknek, Alndlugrál-nak. Ő lett a kovács. Az erekjék kovácsa. Mindenkinek a személyéhez legmegfelelőbb tárgyat készítette el. Ezután kezdődött a nagy háború. Ember és pokoli lények háborúja, ami a pokol kapujának bezárásával végződött.
-Már megbocsásson, de én ezt sosem hallottam, pedig erekjevadász családban nőttem fel- karba tett kézzel ültem. A nő rosszallóan pillantott rám. Felállt az asztaltól és egy nagy könyvvel tért vissza.
-Ebben van leírva. Ha ennek nem hiszem, a legnagyobb fény sem képes megszüntetni a fejében lévő sötétséget.
A hirtelen jött sértéstől köpni-nyelni nem tudtam. Hagytam, hogy folytassa.
A súlyos, kopott bőrkötésű könyvet kinyitva olvasni kezdett.
- És pedig eljöven a nap, mikor a harcosok újra visszatérnek, hogy visszavegyék ami az övék és leszámoljanak a pokol teremtményeivel.-idézte a lapokról.
-Tehát, a kapu ismét kinyílik?-kérdezte Ethan

-Ez nem ilyen egyszerű. A kapu mindig is nyitva volt. Sosem zárták be. Csak elkerítették. A világ, amiben most élünk, egy ketrec. Ami biztonságban tart minket. A ketrecet azonban már marja kívülről a gonosz és be fog törni. Mi pedig erre nem vagyunk felkészülve.
Nem igazán értettem amit mondott. Ez az egész, nekem egy nagy átverésnek bizonyult.
-És most akkor mi történt az erekje tulajdonosokkal?- a hangomból a kelleténél több értetlenség sugárzott.
-Kisasszony- a nő becsukta a könyvet.- Nem tudom az égieknek mi a tervük önnel, de az biztos, hogy nem gondolták át, milyen képességekkel is kéne önt megáldaniuk.
Az öreglány nem volt semmi. Hihetetlenül felidegesített már.
-Na ide figyeljen!- felálltam és ököllel támaszkodtam az asztalra. - vagy most elmondja, hogyan hozzam vissza a családomat, vagy megoldom magam.
-Clara... Szerintem hagyd ezt most- Ethan felnézett rám. Nyugtatni akart, de csak rontott a helyzeten.
A nő sóhajtott.
-Rendben. Akkor röviden. A dolguk az, hogy átmennek a világunkat övező vékony peremre. Onnan pedig már megkapják az utasításokat.
-Hogyan megyünk át a peremre?- utitársam érdeklődése példa értékű volt.
- Ezzel itt- a nő a dobozokat tolta felénk.
Mindketten leemeltük a barna tetőket. Ami benne volt, arra azonban nem szamítottunk.