A vírus

1. Ti. Elmenni. Vírus. Meghalni.

Mosolyogva bámultam ki a repülőgép ablakán: a pilóta épp most jelentette be, hogy hamarosan megkezdődik a leszállás. A hosszú sivatagos kilátás után végre megpillantottam a hatalmas burkot, ami Londont vette körül. És mielőtt még arra a városra gondolnátok, ami az Egyesült Királyságban található, tájékoztatlak benneteket, hogy a világon már az a terület nem létezik. A világ háromnegyede elsivatagosodott terület, az emberek többsége átvándorolt Észak-Amerikába és Oroszországba. Valójában nincs is más lehetőségük: már csak ez a két állam maradt. Mondanom sem kell, az emberiség már 2 milliárd ember híján kihalt. 2020-ban még minden rendben volt, aztán kezdődött minden. Az elsivatagosodás, a járványok, a természeti katasztrófák mind hozzájárultak ehhez a szörnyű folyamathoz. Két milliárdan maradtunk e hatalmas, sivatagos bolygón, ahol burkok alatt, mesterséges légkörben élünk. Nem mintha tudnám, milyen volt mindezek előtt az élet itt, a Földön. Édesanyám egy járványban halt meg, mikor két éves voltam, aztán őt követte apukám is. A bátyám nevelt fel, és együtt Oroszország egyik északi városába költöztünk, Wennerstormba. A várost a fiataloknak építették, hogy fenn tudjon maradni az emberiség. Így hát én és a bátyám életben maradtunk. Mondhatni, teljesen átlagos életünk volt a burok alatt : iskolába jártunk, szórakoztunk, és akármilyen megdöbbentő, mindig kék ég és tökéletes zöld fű között éltünk - teljesen mesterséges környezetben, ugyanis odakint tombolt a homokvihar. Egy éve fejeztem be a főiskolát, és most, 22 évesen kaptam egy állásajánlatot Londonba. Vagyis, hivatalos nevén New Londonba, hiszen az Amerikai Egyesült Államok közepén épült város is ugyanilyen mesterséges hely, mint ahol felnőttünk. Mára már nem olyan vészesek a homokviharok, a tudósok felfedeztek egy rendszert, ahogyan a homok ciklusonként támad. És itt vagyunk most, 2050-ben, már teljesen természetesnek véve mindezt, de a félelem mégis mindannyiunkban ott lappang egy kicsit.

A repülő időközben földet ért. Izgatottan követtem a hatalmas tömeget, és azon imádkoztam, hogy ne tévedjek el, egyszerűen foghassak egy taxit és mehessek az új lakásomba. A sor csigalassúsággal haladt, de mivel ez volt az első repülős utazásom, nem tudtam, ez normális-e. Mögöttem az egyik srác nagyon szitkozódott, és állandóan az órájára pillantgatott, biztosan nagyon sietett valahová. Fél óra ácsorgás után már kezdtem kétségbe esni, és körülöttem is nyugtalanak lettek az emberek. Aztán végre megindult a sor, és már gyorsabban haladtunk, de még mindig nem nyugodtam le. A kapunál, ahol kimehettünk két orvos állt, mindkettőjük kezében forogtak az injekciós tűk. Kérdezés nélkül az emberek nyakába szúrták, majd csak azután engedték tovább őket. Kissé megijedtem, hiszen mindig is utáltam az orvosokat, az injekciókat pedig még inkább. Életemben sokkal találkoztam már, de ezért is egyre jobban utáltam őket. Körbenéztem a tömegben: mindenki a két orvost vizslatta. A fiú, aki fél órája még eléggé feldúlt állapotban pillantgatott az órájára, csak még idegesebb lett.

- Ez megszokott? - kérdeztem tőle halkan, mikor láttam, hogy ő is a orvosokat bámulja.

- Nem. - felelte rám sem nézve, majd idegesen beharapta ajkát. Valójában ezzel a mozdulatával felhívta rá a figyelmemet, hogy mennyire helyes. Hosszú, göndör haja rendezetlenül hullott a vállára, rikító zöld szemei idegesen csillogtak, és izmos teste megfeszült. - Valami nem stimmel. Mit adnak be nekünk? - kérdezte, ezúttal már rám nézett, és mélyen belém fúrta tekintetét.

- Biztos valami vírus van a városban. Szerintem ez csak megelőzésként kell. - szólt közbe a beszélgetésünkbe egy középkorú nő, majd már el is tűnt. Újból az orvosokra néztem, majd a mi sorunkon kívüli embereket vizsgáltam meg szemeimmel. Ez csak London miatt van, vagy csak én látom furcsán életkedvtelennek és üresnek az embereket? Üres tekintettel, lassan kóvályogtak a nagy terekben, egyetlen egy mosolyt sem láttam az arcukon.