A vírus

8. Feltámadás

- Josh? Te vagy az? - kérdeztem remegő hanggal. Ez az egész annyira ijesztő volt, úgy éreztem, mintha figyelne valaki, miközben vele beszélek.

- Okos kislány. Úgy hallom egyedül vagy. Milyen sajnálatos. - megjátszott sajnálatot hallottam a hangján, olyan volt, mintha megvetéssel beszélne velem.

- Hol vagy? A többiek azt mondták, eltűntél. - nem akartam találkozni vele, de úgy gondoltam, jobb lenne tudni, merre járkál.

- Az mindegy, a kérdés az, hogy kit láttam meghalni. - elakadt a lélegzetem. Nem, nem és nem! - Bizony, a göndör hajú, pimasz mosolyú fiút. Azt hiszem Harrynek hívták. Szegény pára, egy egész fertőzött csapat terítette le. Csak úgy fröcskölt a vére....

- Hagyd abba! - sírtam. Nem bírtam tovább hallgatni szavait, a szívem egyszerűen több millió darabra szakadt szét, úgy éreztem mintha kitépték volna a lelkemet is.

- Az egyik letépte a fülét, majd a szemét is felzabálta, míg végül csak pár cafat hús maradt az út közepén... - zokogtam. Nem akartam ezt hallani, ám legbelül tudtam, hogy nem hazudik. Elvesztettem Harryt, és ez csakis az én hibám. Ha nem mentem volna el azért a vízért és a gyógyszerekért, talán még élne, és összebújva feküdnénk a pince mélyén...

- Mit akarsz tőlem? Hát nem ez volt a célod, hogy megölj minket? Mert ha engem akarsz, gyere és ölj meg, ha már elvetted a számomra legfontosabb személyt! - ordítottam keservesen sírva, könnyeim patakként zúdultak le arcomon.

- Állj csak meg, kislány! Én nem öllek meg titeket... A tervem már teljes mértékben kiteljesedett, esélyetek sincs élve kijutni innen. De én nem bántalak titeket...

- Dögölj meg te rohadék! - sziszegtem orrom alatt, közben már hatalmas düh kezdett forrni elmémben.

- Meg is fogok. Már csak perceim vannak hátra, addig is gondoltam, inkább veled cseverészek. Nem is gondoltad volna, ugye? Mert egy hülye liba vagy, bizony... - egyszerűen nem tudtam felfogni, ez az egész annyira fájdalmas volt.

- Mi volt ezzel az egésszel a célod? Megölni ártatlan emberek ezreit? Undorodok tőled. - köptem oda neki, mire felmordult a készülék túlsó végén.

- Allah Akbar!!! - kiáltotta fülsüketítő hangerővel, mire kidülledtek a szemeim. Egy pillanat múlva hatalmas recsegés és hangzavar hallatszott a készülékből, majd teljesen elcsendesedett. Percekig csak meredten bámultam magam elé folyamatosan hulló könnyekkel, nem tudtam feldolgozni a történteket. Az egyetlen ember, aki tudta, hogy mi ez az egész, felrobbantotta magát a fülem hallatára. Az összes remény elszállt belőlem.

Nem bírtam tovább, egy pillanat múlva már keserves zokogásban törtem ki. Annyira egyedül éreztem magam, mint még soha, és egyszerűen úgy tűnt, az életemnek is vége. Hirtelen minden rossz emlék rám zúdult. Gemma és Harry szívbemarkoló találkozása az első napon, Zayn halála, találkozás Ryannal és Amandával, aztán Annával, és Harry... Mindez túl sok volt, azt kívántam, bárcsak itt vége lenne az életemnek és nem szenvednék többet.

Aztán Liamék kerestek az adóvevőn, én pedig folyamatosan zokogva elmeséltem nekik a történteket. Az egyetlen dolog, ami még egy kis reménysugarat ébresztett bennem, hogy ők viszont mind jól voltak. Próbáltak felvidítani, vicceket és érdekes sztorikat meséltek, de nem tudtam nevetni. Egy egyszerű indokkal elköszöntem tőlük, csak egyedül akartam lenni. Úgy éreztem magam, mint egy halott. Órákig csak itattam az egereket, már nem is érdekelt mi történik odakint, csak sírtam, akárcsak egy kisgyerek. Lassan álomba sírtam magam a puha párnák között, és azt képzeltem, hogy egy jobb helyen vagyok.