A vírus

7. Meg fogok bolondulni!

Ekkor valami elpattant az agyamban, és egy ordítás kíséretében a férfinak ugrottam, így az legurult Harryről, velem együtt. Ütöttem a képét, rajta töltöttem ki a bennem összegyülemlett feszültséget, a haragot, ami Harry megharapása miatt keletkezett bennem. Már véres lehetett az öklöm, és az arca is eléggé eldeformálódott, így Harrynek kellett leválasztania engem róla. Feltápászkodtam, még egy utolsót belerúgtam, majd követtem Harryt. Egy kis utcába fordultunk be, ahol még épségben voltak az ajtók és ablakok, ezért biztosak lehettünk benne, hogy odabent nem vár minket meglepetés. Egy kis pinceajtó szerűséghez értünk, amin egy vasrács volt, így számunkra tökéletes volt. A rács nem volt lezárva, így könnyedén bejutottunk, gyorsan szétnéztünk, és mivel nem volt veszélyforrás, magunkra zártuk a rácsot és az ajtót is többszörösen bezártuk magunk után. Egy kis lámpát kapcsoltunk fel, amin meglepődtünk, hogy világított, ugyanis az egész városban nem volt áram, de akkor nem is volt időnk ezzel foglalkozni, mert mikor Harryre néztem, azonnal cselekednem kellett. Vállán egy hatalmas vérfolt tátongott, amit szorításával próbált a minimálisra csökkenteni, de még így is átáztatta pólóját. Torkomban gombóc keletkezett, és szívem millió darabra tört. A legrosszabb rémálmom vált valóra.

- Le kell kezelnünk. MOST! - kiáltottam a sírás határán, Harry a pólóját darabokra szakította, majd elszorította azzal a vállát, hogy a vér ne tudjon összekeveredni a fertőzött nyálával. Gyorsan kikaptam a táskámból az elsősegély dobozt, és előkerestem a betadint.

- Ez fájni fog - mondtam Harrynek, majd lecsavarva a kupakot azonnal eláztattam a sebet a fertőtlenítő oldattal. Harry fájdalmasan felszisszent, én pedig könnyezve vártam, hogy elmúljon a fájdalma. A világ legrosszabb érzése volt azt látni, hogy szenved. Patakokban folytak a könnyeim, de próbáltam erős maradni, és nem mutatni Harry felé. Előkészítettem az antibiotikumos injekciót, majd egy tablettát adtam a göndörke kezébe. Tudtam, hogy ezek nem fognak segíteni, de megpróbáltam a legjobban teljesíteni. Könnyeimtől alig láttam mit csinálok, de sikerült Harry vénájába juttatni az antibiotikumot. Műveletem végére már zokogtam.

- Nincs semmi baj, Lolo - suttogta Harry, de ezzel nem segített, könnyeim tovább hullottak, Bekötöztem a sebét, nyomókötést tettem rá, majd feladtam rá egy tiszta pólót. Mikor kész lettem Harry szorosan magához húzott, és szorosan ölelt. Tiszta pólóját máris benedvesítettem könnyeimmel, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Csak bőgtem. Annyi mindent átéltünk már ezalatt a hét alatt, és pont mostanra sikerült elkapniuk Harryt. Reménykedtem benne, hogy az antibiotikumos kezelés segít majd, és nem fog benne elterjedni a vírus, de ebben nem voltam száz százalékig biztos.

- Nem lesz bajod. - szipogtam gyengéden eltolva őt magamtól, hogy szemébe nézhessek. Letöröltem arcomról a könnycseppeket.

- Már elterjedt bennem a vírus. Lolo... Be kell adnod az ellenszert nekem. - mondta, mire határozottan megráztam a fejem.

- Nem rajtad fogjuk tesztelni Harry, ki tudja, mit művelne veled. Előbb rángatok be az utcáról egy fertőzöttet, minthogy rajtad teszteljük! - sírtam, de próbáltam összeszedni magam és valami ésszerű lehetőséget keresni.

- Meg fogok bolondulni! - suttogta összetörten, fejét fogva.

- Nem fogom hagyni, hogy te is úgy végezd, mint azok az emberek ott kint! Nem hagyom, érted? - kissé hisztérikusnak tűnhettem, de nem érdekelt. Teljesen belészerettem, és nem akartam elveszíteni.

- Lolo... Kérhetek tőled valamit? - kérdezte halkan, egy lépést közelítve felém. Lélegzetem elakadt, hiszen még így megtörten és sebesen is vonzónak találtam, hangjával pedig még egyet rátett a lapátra.