Küldetés *Yoongi FF*

Prológus

- Jimin, mi Jungkookkal előre megyünk. Fedezzetek!
- "Oké, hyung! Nam és a lány bent vannak. Látom őket... Mehettek!"
- Értettem! Kook, számítok rád! - néztem a fiúra, aki magabiztosan bólintott egyet.
Megyek érted, Törpe! - gondoltam magamban, majd nagyot sóhajtva, kezemben a pisztolyommal törtem be az ajtót.
Három nagydarab pasas állta az útunkat, akik vascsövekkel és egyéb szerszámokkal rohantak le minket. Én az egyiknek a lábába, a másiknak a karjába, Jungkook pedig a harmadiknak a combjába lőtt, így vinnyogva, ordítva dőltek el előttünk.

- Kössétek be a sebeiteket, aztán takarodjatok haza! - ordítottam rájuk, miután mindentől megfosztottam őket, amivel utánunk jöhetnének, és megsebezhetnének, vagy ölhetnének minket.
Jungkook egy kötszert dobott oda nekik. Aranyosnak gondoltam, hogy ennyi idő után is a szívén viseli mások életét - csak miatta nem öltem meg őket sem.

A következő pillanatban egy garázs közepén álltam, csupa véresen. Mellettem Nam félájultan, összegörnyedve feküdt, mögöttem a fiúk álltak feszülten, előttem pedig egy kislány reszketve a félelemtől, hatalmas, kisírt szemekkel nézett rám. Halvány mosollyal az arcomon leguggoltam elé, majd kitártam neki a karjaim.
- Menjünk haza, Törpe!
- Yoongi!

- Mi a... - riadtam fel a telefonom rezgésére. - Ki az már ilyenkor?! - ordítottam a hajamba túrva, majd előkotortam a nadrágzsebemből a készüléket, és magam elé emeltem. Mivel se kontaklencse nem volt a szemembe, se szemüveg a fejemen, így örültem, hogy a zöld gombot megtaláltam, és elhúzva a fülemhez raktam a telefont, meg sem várva, hogy a vonal túlsó végén megszólaljanak. - Melegen ajánlom, hogy nyomós okod legyen, amiért a szabadnapomon, hajnalban keresel.
- Látod, Yoongi, ezért vagyok én a főnököd. Más már biztos kirúgott volna, amiért ilyen hangnemben beszélsz a feletteseddel. - szinte láttam magam előtt, ahogy ingatja a fejét. Más esetben biztos felnevettem volna, de most még az álmom hatása alatt voltam - nem is kicsit, hisz a szívem úgy dübörgött a mellkasomban, hogy attól féltem, felrobban.
- Mit szeretnél? - nyögtem, feltápaszkodva a kanapéról. Miért a kanapén alszom?
- Este hétkor menjünk el inni! - csodás, ez a mi nyelvünkön azt jelenti, megbeszélés, és újabb küldetést kapok.
- És ezért fel kellett keltened most? - morogtam, kibotorkálva a konyhába, hogy főzzek magamnak egy erős kávét. - Még sötét van.
- ... Délután öt van! - szólalt meg kis idő után Főnök.

Előkerestem a szemüvegem, majd az órára néztem.
- Tényleg! - lepődtem meg, mire Ji Ahn felsóhajtott.
- Csak legyél a szokásos helyünkön! - ezzel a lendülettel le is rakta a telefont.
- Milyen rossz kedvünk van ma. - gondolkodtam hangosan, majd elkészítettem a kávém, és annak megivása után elkészültem a mai találkámra.

- Nincs túl jó kedved. - ültem le Ji Ahn mellé a pulthoz, aki már ki is kérte a szokásos sörünket.
- Veled ellentétben, én nem aludtam 20 órát. - emelte felém a poharát és a tekintetét, majd kortyolt egyet.
- Az utolsó küldetésem után igazán kiérdemeltem ezt az alvást. Szerintem. - sandítottam rá, mire végre, elmosolyodott.
- Igazad van. Jó munkát végeztél! - veregette meg a vállam.
- Mint mindig. - bólintottam egy aprót. - De beszéljünk arról, amiért ide hívtál.

Ji Ahn elő vett egy mappát a táskájából, és elém tolta. Mikor kinyitottam, egy kislány képét láttam meg.

- Debby Kim. Amerikai állampolgár, az apja neveli egyedül, aki koreai nagykövet. - mesélte Ji Ahn, én meg egyre csak ráncoltam a szemöldököm.

- Nem vállalom! - csuktam volna is be a mappát, de Ji Ahn megakadályozott ebben, komoly tekintettel nézve rám.
- Hadd fejezzem be! A lány most tölti a 14-et. Az apja egyre több fenyegető üzenetet kap, így vissza küldi Debbyt Koreába! Két hét múlva érkezik.
- Ez csodálatos, és nekem ehhez mi közöm? - emeltem magasba a szemöldököm. - Kísérgessem a kislányt mindenhová?
- Pontosan! - mosolyodott el Ji Ahn, nekem meg leesett az állam. - A te feladatod lesz a lányra vigyázni, közben kideríteni, hogy mégis ki az, aki terrorizálja a családot.
- Ezt nem vállalom! Nem leszek bébiszitter! Vigyázz te a lányra, a többit megcsinálom egyedül is. Mondjuk, egy hackert mellém rendelhetnél. - Ji Ahn szokatlanul csöndben ült mellettem. - Most mi van?
- Rajtad kívül senkiben sem bízom, Yoongi. A cégnél bárki lehet a fenyegető. Neked kell egy csapatot összeszedned!
- Mégis mire gondolsz? - érdeklődtem, nagyon rosszat sejtve.
- Két heted van Debby érkezéséig, addig összegyűjtöd a régi Bangtant. Ti heten fogjátok őt megvédeni! És! - rakta a mutatóujját a számra, mielőtt felszólaltam volna. - Mint a főnököd, ezt mind parancsba adom!
- Őrült, és idióta ötlet ez, Ji Ahn! - fogtam a csuklójára, hogy elhúzzam a számtól. - Tudod mikor beszéltem velük utoljára!? - kezdett elszállni az agyam... A múltam, és a hozzá tartozó emberek tabu téma, még Ji Ahnnak is.
- Nem érdekel! Mindenkit figyelsz, meglátogatod őket, ha az időd engedi! Vigyázol rájuk, mint egy őrangyal! Nagyon jól tudom, hogy megromlott a viszonyotok, de ez a küldetés a tiéd, és, ha minél előbb szeretnél a lánytól megszabadulni, azt ajánlom, találd meg azokat a rohadékokat, akik egy kislány meggyilkolásán mesterkednek. - szűrte ki a fogai közül az utolsó mondatot, mire nagyot nyeltem. A szívére vette ezt a küldetést, nem vitás, de...
A mappára néztem újra. A lányt néztem, mikor hirtelen beugrott az álmom, és hatalmasra nyitódtak a szemeim... Ő szerepelt benne!
- Ah, francba! - fogtam a fejemre.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva Ji Ahn.
- Mióta elvittél ahhoz az agyturkászhoz, néha megfájdul a fejem. - sziszegtem, hisz ilyenkor olyan érzésem volt, mintha valaki hatalmas erővel nyomná össze a fejem. - Kitalálok ezzel az üggyel kapcsolatban valamit. - csuktam össze a mappát, majd felálltam a székről.
- Köszönöm. - mosolygott hálásan Főnök. - A fiúkat üdvözlöm!
- Még ne. Ki tudja, szóba állnak-e velem. - magamhoz vettem a söröm, és lehúztam a felét.
- Biztos vagyok benne, hogy tudod, kire, hogy kell hatni. - biztatott tovább, és mi tagadás, igaza van. Tudom hogy kell bánni az emberekkel, még ha ezt sokan nem is nézik ki belőlem. Néha, én se magamból.
- Haza megyek! - intettem egyet, majd arrébb lökdösve a táncoló embereket, kivonultam a bárból.

Otthon ültem már vagy két órája, a nappaliban, egy doboz cigi és a mappám társaságában. Jártak az agyamban a fogaskerekek, cikáztak a kérdések. Mit csináljak? Hol kezdjem? Kivel? Mit mondjak nekik, ha találkozom velük? Egyáltalán szóba állnának velem? Miért szerepeltek az álmomban? És ez a Debby? Ki ő valójában...
- Áh, feladom! Most kiugrom az ablakon! - kiáltottam, hátra dőlve a kanapén, a támlájának döntve a fejem, a szemem is becsukva.

Olyan rég volt, hogy beszéltem velük. Mi tagadás, hiányoznak, de... Olyan csúnyán lett vége a barátságunknak. Olyan hirtelen... Középiskolában mindenki, minden tanár, diáktársunk meg volt győződve arról, hogy a mi barátságunk örökké szól. Mi is! Elválaszthatatlanok voltunk. Mégis... Akkor tanultam meg, hogy semmi sem tart örökké, bármennyire szeretnénk.
Kell nekem, hogy újra összehozzam ezt a bandát? Hogy a régi sebeket újra feltépjük? Vagy újakat szerezzünk? Nem hiszem, de még is, szórakozik velem a sors.

Felsóhajtva a távirányítóért nyúltam, bekapcsoltam a tévém, és arra a csatornára mentem, ahol kezdődött egy sorozat. Mondhatnám, hogy véletlen, de nem. Minden szombaton ide kapcsoltam, hogy lássam Őt.
- Kis hülye, remélem megnyered. Ma is juss tovább. - mosolyogva dőltem újra előre, a combjaimon támaszkodva, nézve a lüke fejét, ahogy vigyorogva varrja a szebbnél szebb tetoválásokat az alanyokra. Eszméletlen ügyes lett az évek alatt. Örülök, hogy ennyit még tehettem érte, hogy a legjobbaktól tanulhatott.
- Te leszel az első, akit meglátok, mit szólsz? Ha te elutasítasz, nincs értelme a többiekkel beszélni. - suttogtam magam elé, nézve a képernyőt. - Sajnálom, hogy megint pajzsnak használlak...

Másnap reggel a szokottnál is feszültebben keltem. Izzadt a tenyerem, félre gomboltam az ingem, nyakkendőt elfelejtettem kötni, szürkére festett hajamat sehogy se tudtam normálisan beállítani.
- Úristen, Yoongi, nem randira készülsz!! - szidtam le magam a tükörből bámulva a kialvatlan fejem. - Szedd össze magad!
Nagy nehezen sikerült elindulnom. A célom nem volt messze, mindössze pár sarokra, így gyalog mentem, addig is kitisztítottam a fejem.
Mikor megérkeztem, nyitottam volna ki az ajtót, de épp akkor jött ki rajta egy pasas, szét tetovált karral.
- Köszi a mait! Majd hívlak még!
- Oké! - hallottam meg aranyos nevetését, amitől akaratlanul, de nekem is egy apró mosoly ült ki az arcomra.
Nagy levegőt vettem, majd beléptem a szalonba. Épp a tűjét tisztogatta, így pár méterre tőle meg tudtam állni.
Hirtelen fordult felém, és mikor összerakta a képet, ki is áll előtte, hatalmasra nyitotta a szemeit, és ajkait.
- Hyung!
- Emlékszel rám, Kook?

Sziasztok Drága Olvasóim!

Igen, ÚJ fici!!!
Tudom, még a régieket sem fejeztem be, és már egy újba kezdek, de olyan régóta gondolkozom ezen, hogy muszáj voltam leírni! ><
Plusz, egy Kihívást is kaptam IseulKimSeok -tól, amit nagyon szépen köszönök! A lényege, hogy egy dalt kaptam, és arra kellett kitalálnom egy fanfictiont! Nos, ez lett belőle, hogy összeraktam a kihívást, és a fejecskémben összeállt kis történetet. A zenét fent megtaláljátok! :3
Remélem tetszeni fog, hisz ez kicsit komolyabb hangvételű, mint a "Sorry" is not enough!

SEMMI ROMANTIKA nem lesz benne, még véletlenül sem, mielőtt itt elkezdenétek pedofilnak beállítani engem, vagy Yoongit, vagy bárkit. :)
Remélem fel keltettem egy párotok érdeklődését.
Kommentelni ér, hisz mindig érdekel a véleményetek! <3
A következő részig pedig Vigyázzatok magatokra, Ügyesek legyetek suliban, a munkában. Puszi Mindenkinek ~~

U.I.: Megint egy álommal kezdtem az elejét! :,) Sorry, de ez tudat alatti, én is most vettem észre reggel. xD