Küldetés *Yoongi FF*

7. rész

Reggel korábban keltem, mint Debby, és érdekes módon, nem hátfájással.
Hangtalanul kimásztam az ágyból, majd a szekrényemhez sétáltam, hogy kivegyek belőle pár ruhát, és azokkal együtt csoszogtam a fürdőbe.

Fogmosás közben azon gondolkoztam, hova is vigyem a kislányt. Nem sok mindent látott még Koreából, pedig egész szép kis országról beszélünk. Megmutatom neki a fővárost, felpróbál pár hanbok-ot, kap a kedvenc tortájából egy szeletet, és... veszek neki egy nagy plüsst, úgy is odáig van értük.

A fürdőből kilépve neszre lettem figyelmes. A konyhából jött, ahonnan hirtelen hangos csörömpölés zavarta meg a csendet.
- Ez nem igaz! - nyüszített Debby. - Olyan béna vagyok!

Halkan felnevettem, és a konyhába sétáltam.
Debby guggolva rakosgatta egymásba az edényeket így mosolyogva léptem mellé, hogy segítsek neki.
- Jó reggelt. - köszöntem neki, mire rám emelte kétségbeesett tekintetét.
- Ne haragudj, csak rántottát szerettem volna csinálni. - biggyesztette le az ajkait.

- Jobb ötletem van. - borzoltam össze a haját, mire felmordult nem tetszését kifejezve.
- Micsoda? - kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, elvettem tőle az edényeket, és vissza raktam a helyükre.
- Van egy kedvenc kávézóm a közelben, és isteni rántottát készítenek! - fordultam felé, megtámaszkodva a pulton.

Debby szemei azonnal felragyogtak, ahogy tudatosult benne, bő két hét után újra kimehet a szabadba.
- Menjünk! - kiáltotta boldogan, mire felnevettem.
- Oké, de előbb teszünk egy kitérőt a kórházba. - kacsintottam rá. Összeráncolta a homlokát. - Te most egy sebesült lány vagy, akit elütöttek. Elfelejtetted volna?

Hatalmasra nyitotta a szemeit, végül megrázta a fejét, és szkeptikusan végig mért, csípőre rakva a kezeit. Nem irigylem azt az embert, aki vele lesz, mikor eléri a tinédzser kort.
- Most rám akarsz rakatni egy csomó gipszet? - bólintottam. - Ugye tudod, hogy az rettentő kényelmetlen lesz nekem!? - újra bólintottam, de kárörvendően fel is nevettem. - Ne nevess! Aj, Yoongi ne már!

- Köszönöm, Jin. Rengeteget segítesz. - mosolyogtam a férfira, aki csak megrázta a fejét.
- Az legyen a legnagyobb bajunk, hogy ál kötést kell készítenem. - sóhajtotta, apró ajak görbülettel.
- Igazad van. Nem ígérek sokat, de remélem, hogy ez lesz az egyetlen gipsz, amit erre a kislányra fel kell raknod. - mutattam Debbyre, aki mögöttünk játszott egy kisbabával a kórházban.
- Nagyon vigyázz rá! - szűkítette össze a szemeit Jin. Kimérten bólintottam egyet, majd magamhoz hívtam Debby-t, hogy megkapja a kötéseit.

Nem mondom, Jin kitett magáért, még én is majdnem elhittem, hogy Debby valóban sebesült.
A jobb lába a combjáig be volt gipszelve, a bal karja könyékig, amit felkötöttek a nyakába. Hogy tudjon enni, a jobb kezére csak egy csuklószorítót kapott. Még a fején is volt egy fehér pánt, amivel annyira viccesen nézett ki, hogy tíz percig csak a hasamat fogva nevettem. Persze, ez a boldogság csak addig tartott, míg Jin fel nem világosított róla, hogy muszáj nekem segíteni a kislánynak a járásban, a kocsiba be- és kiszállásnál.

Nos, így Debbyn volt a sor, hogy rajtam nevessen, mikor megpróbáltam az autóból kiügyeskedni a kávézónál.

- Ne nevess már! - röhögtem már én is magamon, mikor a kislányt leraktam a járdára.
- Bocsi. - vigyorgott, majd felém nyújtotta a jobb kezét. - Kérem a mankóimat.
Odanyújtottam neki, és bementünk a kávézóba.

Szerencsére nem olyan sokan tartózkodtak bent, de pont elegen, hogy ránk csodálkozzanak. Bár, egy múmiával nehéz lenne bárhol is elvegyülni.
Leültünk a megszokott helyemre, az ablak melletti boxba, és segítettem beülni Debbynek, mivel mindenki minket bámult.

Pár perc múlva egy pincér lány jött oda hozzánk, mosolyogva köszöntve minket.
- Istenem, mi történt veled, Drága? - nézett Debbyre, aki csak mosolyogva megrázta a fejét.
- Figyelmetlen voltam. - rántotta meg a vállát. - Kiszaladtam az autó elé. Szegény bácsit megijesztettem, de legalább semmi baja nem esett. - morzsolt el egy könnycseppet.

Majdnem felröhögtem, ahogy Debby minden színészi tudását felhasználva "bolondította" magába a pincérnőt. Igaz, én mondtam neki, hogy ha kérdezik, ezt a szöveget adja elő, de nem gondoltam volna, hogy ilyen jól játszik!

- Ne butáskodj! Biztos nem a te hibád volt! - itt a pincérnő rám nézett. - A felnőttek felelőssége, hogy vigyázzanak a gyerekekre!

Tehát próbál kioktatni. Legyen!

Hangosan felsóhajtottam, és lesütöttem a szemeim.
- Ne haragudj, Hugi. Igaza van a hölgynek. Ha én előbb jövök, akkor - felnéztem Debbyre, akinek megrezdült az arcizma. Mindjárt elröhögi magát.
- Dehogy, Oppa! - rázta meg a fejét, és a kezemért nyúlt. - Állásinterjún voltál! Így is siettél, örülök, hogy semmi bajod nem lett!
- Hugi - mosolyogtam rá erőltetetten.
- Oppa...

~°^°~

- Király! Két pincérnő, az eladónő a játékboltban és a fagyis csaj is megadta a számát! - nevettem fel, miután beültem az autóba Debby mellé.
- Én pedig ettem rántottát, kaptam egy hatalmas macit, és még fagyizhattam is! - vigyorgott a kis lány, a plüssét szorongatva.
- Akkor jó napunk volt mindkettőnknek. - emeltem fel a kezem, így Debbyvel lepacsiztunk.
- Igen. - bólintott egy nagyot. - Köszönöm szépen.

Rá mosolyogtam, majd elindítottam az autót.
- Nincs mit. - kanyarodtam ki a parkolóból.

- Tényleg olyan vagy, mint egy nagypapa. - kuncogott fel egy kis idő után Debby. - Alapból morcos, magadba forduló vagy, de ma például kedves voltál, mindent megvettél nekem, és egész nap mosolyogtál.

- Szoktam mosolyogni! - fordultam egy pillanatra felé, összehúzott szemekkel.
- Persze, persze. - legyintett a kislány.
- Hé! - pöcköltem meg a homlokát.

Egy órát utaztunk a délutáni dugó miatt, de addig is beszélgettünk. Debby mellett elengedhettem magam, újra egy tizenéves fiú voltam, akinek a legnagyobb problémája, hogy nem került be kosárlabda kezdő csapatába.

Viszont... A házunk előtt hirtelen fékeztem le.

Debby sikított, én üvöltöttem.

A lakásom pedig égett.

Sziasztok Drága Olvasóim!

Egy kis késéssel, de meghoztam a kövi részt! Remélem tetszett!

Puszilok Mindenkit!