Vlad

5. É l e t e m e l s ő t r a g é d i á j a

14 éves voltam. A felelősségteljes nyolcadik osztály padját koptattam éppen, de koránt sem fogtam fel súlyként. Kezdtem néha azt érezni, hogy bár a rengeteg szenvedés minduntalan utamba állt, mégis képes voltam élni, és nem sírni, vagy bánkódni azért, ami nem adatott meg. Azt hiszem, elég felnőttessé vált a gondolkodásmódom, így inkább örültem annak, ami van, bár nem túl sok ilyen dolog volt. Idővel megtanultam megbecsülni azt a kicsit is, ami rendelkezésemre állt, beszélve itt szeretetről, megértésről, odafigyelésről, törődésről, elfogadásról, és ezek társairól. Nos, igen, ezekből nem túl sokat kaptam, de Nagyi minden erejével azon volt, hogy ez ne tűnjön fel nekem. Annyi szeretet lakozott benne, hogy egy egész családnak elég lett volna.

Igen, mikor kezdtem azt érezni, hogy rosszabb már nem történhet, és elfogadtam a helyzetemet, szokás szerint akkor ütött be az egyik legnagyobb csapás, amit képzelhettem. De mit várhattam volna? Egész keserű életemre ez volt a jellemző. Nálam valahogy szinte mindig csak völgyek voltak, és már nem is nagyon bíztam benne, hogy egyszer a hegyek felé is közeledhetek majd, még akkor sem, mikor már épp kezdtem meglátni azt a bizonyos fényt a kietlen, zord és sötét alagút végén. Úgyis kiég az izzó, mire odaérek.

A folytatás kegyetlenül drasztikus, és szinte feldolgozhatatlan volt. Azóta is sokként élem meg. Nagyi meghalt. Az én hőn szeretett Nagymamám örökre elhagyott. Egyedül, magányosan. Lefeküdt aludni, majd soha többet nem ébredt fel, pedig előző este még oly önfeledten vidámkodtunk is, és tervezgettük a jövőbeli dolgainkat. Nem lehet igaz! Csendesen és nyugtalanul dühöngök. Jól esne most egy szál cigaretta, de ez nem lehetséges jelen pillanatban. Hihetetlen, hogy ennyi év távlatából még mindig ennyire fel tudnak zaklatni a dolgok. Ahogy mondani szokták; a sebek akkor szakadnak fel, ha kaparjuk őket. Így igaz, bár szerintem ez sok esetben elkerülhetetlen. Ha valakit igazán, és őszintén szerettél, akkor lehetetlen, hogy ne fájjon az elvesztése, néhány vagy több tíz év után. De ez így van rendjén. Aki fontos számunkra, az örök helyet foglal el a szívünkben, és mindig emlékezni fogunk rá, bármi is történjen vagy bármit is tegyen.

Szóval Nagyi számomra örökké élni fog, ott bent az óriási lüktető szervecském mélyén, amíg még nem az utolsókat fogja rúgni szegény. Mondjuk annyi stressz után, amit életem derekán le kellett nyelnem, nem csodálkoznék, ha közel lenne ez a pillanat, bár lehet, hogy ezek csak erősítettek és megedzettek. Nem tudom.

Azt hiszem le kellene szoknom a mellébeszélésről. Végülis elvileg történetet mesélek és nem pszichológusnál ülök, bár ha van köztetek egy ilyenféle orvos, szívesen megosztom vele további eszmefuttatásaimat is. Azt hiszem rászorulnék.

...Meghalt. Esküszöm Nektek, hogy soha előtte nem gondoltam volna, hogy létezik ennyire szívettépő és lelket marcangoló fájdalom. Sajnos idő előtt meg kellett ezt ismernem. De miért? Én még nem álltam rá készen! Bár erre nem túl valószínű, hogy fel lehet készülni, de azért lehetnek segítő tényezők környezetünkben, amik sajnos nekem nem adattak meg. De ez mindegy is. Másvalami viszont nagyon nem. Realizáltam, hogy oly' ritkán látott Édesapámon kívül senkim nem maradt. Az egyetlen emberi menedékem elhagyott. Hogy őszinte legyek csökönyös fejemmel utáltam miatta. „Mi az, hogy csak úgy köszönés nélkül itt mer hagyni? Eltaszítani magától, mint egy megunt koloncot? Hogy meri ezt? Hogy volt képes úgy távozni, hogy nem készített fel erre kellőképpen?" Olyan szintű düh és fájdalom halmozódott fel bennem halála kapcsán, hogy egyfolytában dühöngtem... hmm... a jó öreg Vlad teljesen kifordult magából. Ezt is megértük.

Szép halála volt, persze amennyiben a halált lehet ily' jelzővel illetni. Állítólag halálba aludta magát, még ha ez így kissé viccesen is hangzik Elég morbid vicc lenne. Se fájdalom, se szenvedés, csak lassú, fokozatos szívleállás, majd vég. Nem is érdemelt volna ennél rosszabb halált. Talán ez volt a lehető legjobb, már, ha értitek, hogy mire célzok. Nem bírtam volna nézni, ha egy napot is szenved. Bár, amilyen erős volt, szerintem képes lett volna legyőzni még a halált is, ha nem aljas mód, álmában támad rá. Persze, ezt már nem lehet eldönteni.

Szörnyű az élet. Kegyetlen, kínzó, gyötrő és embertelen. Néha azt érzem, hogy semmi szükségem nincs rá. Nem kell! Ellenem van! Gyűlölöm! Meg akarok tőle szabadulni!

Hiányzol Nagyi! Nagyon hiányzol! Szeretlek! Kiakasztó, hogy ezt a szót soha nem hangoztattam elégszer. Tudom én jól, hogy nem a szavak, hanem a tettek a fontosak, de azért bánom némaságom. Most már persze megállás nélkül szajkóznám neki. Késő bánat, vagy a mi frász már. Nagyon zaklatott vagyok, össze- vissza beszélek ismételten. Azt érzem, hogy ebbe hamarosan teljesen bele fogok őrülni.

Lassan közeledett a temetés napja, de végül elékezett. Lévén 'nyugalmas' halála volt, így boncolásra, illetőleg végtelenségig tartó vizsgálatok sorára nem került sor. Szerencsére. Nem bírtam volna együtt élni a tudattal, hogy szétszabdalják.

Egész nagy tömeg sorakozott a kietlen temető ravatalozója előtt. Keserédes érzés volt. Jó volt, mert érezhető volt, hogy Nagyit nagyon sokan szerették, ellenben szörnyű volt a tudat, hogy itt kell lennünk. Én a szomszédokkal érkeztem. Jóanyám az előzőekben már emlegetett különös férfivel, aki azóta is sokszor felbukkant nálunk. Pofátlan. Szemét. Befejeztem. Édesapám sajnos nem tudott hazajönni. Egyre ritkábban láttuk. Nem tudom, hogy a véletlen műve-e vagy szándékosan történet így, de egyre többet kezdett magára vállalni.

'Aranyos' fekete márványsírhelyet készítettek el Nagyinak, melyet diszkrét és visszafogott, ezüstszín felirat díszített. Na, látszik, hogy nem Jóanyám választása volt. A koporsó szintén kísérteties koromszínben pompázott. Talán a szolid a legjobb szó ezekre. Olyan Nagyis.

Érdekes érzések kezdtek hatalmukba keríteni, valahogy hirtelen megnyugvást éreztem. Azóta sem tudom pontosan, hogy ki vagy mi lehetett az, de hátborzongató, kísérteties, azonban mennyei érzés támadt rám. Azt éreztem, hogy egy teljesen más világba kerültem. Mintha valaki megölelt volna, szorosan, ám gyengéden. Mesterien kellemes érzés volt. 'Nagyi!" – kiáltottam némán – „Az én egyetlen drága Nagyim karolt át!" – de hogyan? Hogy történhetett ez? Hiszen meghalt. Megőrültem? Nincs is senki olyan közel hozzám, hogy megölelhetett volna, főleg úgy nem, hogy a szívemig hatoljon. De én éreztem! Biztos, hogy ő volt az! De hát Ő...Ő...Ő... meghalt. Holtan, hófehér tetemmé dermedve fekszik a ravatalozó asztalán. Remegőgörcsben törtem ki, bár lelkem még mindig melegséget és nyugodtságot érzett. Hirtelen gondolattól vezérelve, az embereket magukra hagyva, könnypatakokat hullajtva rohantam oda a fekvő Nagyimhoz. Furcsa mód senki sem próbált megállítani. Beléptem az ajtón és Nagyi hópihefehér ruhácskában feküdt a nyitott koporsóban. Igen, végre ismét hozzáérhetek. És megtettem! Megszorítottam a kezét, azonban nem kellett volna. Persze, hogy megint csak utólag vagyok okos. Jéghideg ujjacskái nem szorítottak vissza. Miért? Már nem szeret? Felfoghatatlan volt számomra, főleg azután, hogy az előzőekben tényleg éreztem mindig oly' megnyugtató ölelését. Ekkor meglepetésemre Jóanyám lépett oda hozzám. Érdekes volt, mert fájdalomtól eltorzult arckifejezés helyett nyugodtságot, ám feszélyezettséget láttam az arcán. Egy őrült gondolat ötlött fel bennem. Lehet, hogy ha tragédia összekovácsol minket?

„Ne reménykedj Vlad! Semmi értelme sincsen! Esélyed sincs! Soha sem foglak szeretni!" - megközelítőleg ezeket gondolhatta Jóanyám. És igaz is volt. Nem ezért közeledett, csupán azért, hogy egy hirtelen mozdulattal elkapja a karomat, szinte rám sem nézve, és kitaszítson a ravatalozó el. Minek remélek folyton? Pofára estem. Mind szó szerint, mind átvitt értelemben. Fájt. Leginkább amúgy is összetörött szívemnek és lelkemnek. Nem túl sokan látták, hogy mi történt, aki viszont igen, az szörnyülködve nézett. Fura, de senki sem segített, bár 14 évesen azért még nem igen számítottam önálló felnőttnek, aki megoldja maga a dolgait.

Megközelítőleg fél órán keresztül tartott a szertartás, majd hat láb mélyre került Nagyi. Szörnyű ebbe belegondolni. A tömeg szép lassan elkezdett elszivárogni az öreg, kietlen, ám megnyugtató temetőből, míg végül egyedül maradtam. Szerettek volna többen is hazavinni, de nem volt rá szükségem. Maradni akartam. Gyengéden ráfeküdtem a földkupac tetejére – melyre még nem helyezték fel a sírkövet – majd ott maradtam másnap reggelig. Azóta is nagyon gyakran járok oda. Most is ezt tenném azonnal, ha lehetne.