Vlad

4. P r ó b á l k o z á s a i m

Mint eddig, ezután sem alakult semmi sem zökkenőmentesen silány életemben. Ahogy elkezdtem növekedni, rájöttem, hogy valami hihetetlenül hiányzik a környezetemből. Hogy mi volt az? Szülői szeretet. Édesapámat továbbra is csak nagyon ritkán láttam, Jóanyám pedig még mindig nem volt hajlandó gyermekeként kezelni. Nem bántott, már letett róla, hogy elvegye maradék életemet, egyszerűen csak tudomást sem vett rólam. Utolsó húzása az volt, mikor a negyven fokos melegben, a tűző napra tolt ki a nyitott babakocsimmal. Szép barna lettem tőle. Ügyesen csinálta. Megint nem volt elég ahhoz, hogy legyőzzön. És most óriási vigyor jelent meg arcomon. Szóval nem jött össze neki újfent. Néhány kisebb törekvése még volt, de ezek sem jártak sikerrel, azonban idővel mindez megváltozott. Szinte már azt lehet mondani, hogy teljesen kerülte a kontaktust velem. Ha útjába álltam, átlépett rajtam, vagy megkerült. Ha rohantam volna hozzá, mint egy hűséges kiskutya, odébb lépett, majd távozott. Továbbra is Nagyi volt az, aki minden egyes pillanatban velem volt, amikor csak lehetett.

Négy éves voltam, mikorra szinte minden körülöttem zajló eseménnyel tisztában voltam. Ekkor már szépen ki tudtam fejezni magam szavakkal is, igaz, elég későn kezdtem el beszélni, valószínűleg a körülöttem zajló dolgok következményeként. Valamiért azt éreztem, hogy szeretem Jóanyámat. Hogy miért? Mert az Édesanyám volt. Gyermekfejjel nem fogtam fel, hogy miket követett el ellenem, és talán még most sem igazán érzem ezek valódi súlyát. Nem tudom utálni. Akkor azt gondoltam, hogy minden szülő így viselkedik, és ez a legtermészetesebb dolog a világon.

Később minden tőlem telhetőt megpróbáltam elkövetni annak érdekében, hogy felhívjam magamra a figyelmét, apróságoktól kezdve a nagyobb dolgokon keresztül, természetesen, néhány éves fejjel gondolkozva. Mindent képes lettem volna megtenni egy anyai ölelésért, főleg miután bekerültem az óvodába és megismerhettem néhány kiegyensúlyozott, szerető, felhőtlenül boldog családot. Szörnyű volt. Ezután óriási lelki traumaként éltem meg Jóanyám minden egyes rezdülését, melyek folyton azt sulykolták belém, hogy selejt, és életképtelen vagyok.

Ha emlékezetem nem csal, akkor ez időtájt lehetett az, amikor egy ismeretlen férfi kezdett el megjelenni számtalanszor a házunkban. Eleinte mosolyogva közeledett felém, néha még a fejemet is megvakarászta, ahogy azt a gyermekeknél szokták, és elmesélte, hogy neki is van már két gyermeke ... majd idővel rideggé és kegyetlen tekintetűvé vált. Jóanyámmal mindig kedves volt és figyelemmel, valamint nagy körültekintéssel közeledett felé. Fiatal volt, talán alig húsz, magas, erősnek tűnő, tengerkékszemű. Emlékszem, hogy Nagyi mindig gondoskodott róla, hogy csak minimális ideig találkozhassunk, majd veszekedett Jóanyámmal. Ekkor semmit nem fogtam fel a történtekből.

Mikor Édesapám hazajött Jóanyám próbálta megjátszani magát. Folyton úgy tett, mintha legalább néhány kicsiny, elenyésző dolgot tudna rólam, de idővel ez is szertefoszlott. Sajnos, egyre többet veszekedtek Apuval. Fájt. Féltem. Még ilyen sok idő után is összeszorul a szívem, ha rá gondolok. Tudtam, hogy legfőképpen miattam történik az egész, és ezt nagyon nem akartam. Ha egy Jótündér meglátogatott volna, és megkérdezi, hogy mit szeretnék a legjobban, fiatal korom ellenére, nem játékok tucatját vagy egyéb gyermeteg dolgot kívántam volna, hanem boldogságot. Mind szüleim, mind a saját életemben. Sajnos ez nem következett be.

Ahogy tovább cseperedtem, egyre több gonddal találtam szembe magam. Irigy voltam továbbra is. Irigyeltem mindenkit, akit szeretnek. Aljas mód, néha azt akartam, hogy bárcsak néha ők is éreznék azt, amit én, ha már én nem kaphatom meg azt, amit ők. Nem tudtam, hogy mivel vagyok kevesebb náluk, vagy mit követtem el életem során, vagy még az előtt, de utáltam magam miatta. Igen, mindig magamat okoltam mindenért, és túlzottan alábecsültem képességeim.

Később sem igazán változott ez, bár azért kissé ráébresztett néhány esemény és élethelyzet arra, hogy nem szabad mindenért saját magam felelősségre vonnom. Leginkább az iskola töltötte be eme jelentős szerepet.

Nagyon sok gyermek utál iskolába járni, velem ellentétben. Én különös mód imádtam. Na ne nézzetek sztahanovistának, csupán sokkal jobb volt ott, mint otthon. Olyankor általában sikerült kizárni a körülöttem felgyülemlő gondokat.

Csak azok a nyamvadt szülővel megjelenős, bájolgós rendezvények, ünnepségek, és műsorok ne lettek volna, melyek miatt már óvodás koromban is annyit szenvedtem. Mindig próbáltam a lehető legtökéletesebben helyt állni, várva, hogy Édesapám vagy Jóanyám széles vigyorral az arcán libben be az épületbe, és végre valakinek, aki csak miattam jött el, előadhatom magam, ahogy mindenki más is. Persze, nem panaszkodom, Nagyi törhetetlenül helyt állt mindig, csak sajnos, valljuk be, az azért nem volt az igazi. Lehet, hogy én vagyok túlságosan telhetetlen, nem tudom, de ezt éreztem legbelül.

Egyébként hozzá kell tennem, hogy tanulmányi eredményem tökéletesnek számított. Osztályelső voltam. Az állandó megfelelési kényszer miatti tanulás, idővel természetesen kötelezettségemmé vált. Szerettem, hisz ezáltal újabb néhány órácskára kizárhattam a külvilágot szánalmas életemből, így ekkortájt nem is éreztem azt tehernek. Hihetetlen lelkesedéssel töltött el, mikor Édesapám kérdezősködött és azt felelhettem neki, hogy iskolai szinten minden a legnagyobb rendben van, és egy rossz szava sem lehet rám egyik tanáromnak sem. Ilyenkor mindig szorosan magához húzott, megütögette aprócska vállaimat, majd elmondta, hogy mennyi büszke rám. Őszintén megmondom, néha ilyenkor elsírtam magam a meghatódottságtól, bár ez olykor fájdalommal is vegyült, hiszen azt akartam, hogy mindig velem legyen, miközben tudtam, hogy hamarosan ismét hosszú időn keresztül nem fogunk találkozni. Nem értettem, hogy miért olyan nagy kérés ez, hisz megérdemeltem volna azt hiszem. Sőt, biztos! És arra, hogy ez miért nem következett be, senki sem tud racionális magyarázatot adni. Sajnos. Pedig néha elég csak a miértet megértenünk ahhoz, fel tudjuk dolgozni az eseményeket.