Vlad

6. Z ü l l é s e m

Nos igen, olyannyira egyedül éreztem magam, mint a bal kezem kisujjának utolsó percrészletének egy aprócska hámdarabkája. Mily' lírai mód fejeztem ki magam. Muris. De csak visszagondolni, megélni koránt sem volt az, bár szerintem gondoljátok. Ha mégsem, akkor szívesen cserélek múltat bárkivel egy kis időre, aztán majd meglátjuk. Persze, az is lehet, hogy csak engem érintett túl mélyen a dolog szokásomhoz híven. Hogy mennyire tudom ezért szánni és utálni magam. Bár valahol mégis kedvelem. Hogy én milyen komplikált is tudok lenni. Katasztrófa.

Na, de rövid nyálasságom bemutatása után visszatérnék rögös életutam folytatásához. Szóval, szinte teljesen egyedül voltam pont akkor, mikor talán addigi életem legnehezebb döntése előtt álltam. Ez a középiskola, valamint annak tervszerű kiválasztása volt. Mind a mai napig nem tudom, hogy jó, illetőleg rossz döntés volt-e. Reál-szakos gimnáziumba kerültem, mivel Nagyi elmagyarázta, hogy ez mit takar, és hogy ott a helyem, lévén, mindig imádtam a számok, logikai dolgok világát, így ez akkor és ott nagyon jó választásnak tűnt. Lehet, hogy jó is lett volna. Na, de erről majd a következőkben.

Természetesen azonnal felvételt nyertem, hisz mint már említettem az általános iskolai időkben majd mindenből osztályelső voltam. Hmm. Azok a régi „szép" idők. Néha jó elmerengeni ezeken. Mintha teljesen más világba csöppennék, hisz oly' hihetetlen, hogy valahol megbecsülés és elismerést is kaptam.

Elkezdtem. Őszintén megmondom, hogy nagyon féltem tőle, főleg úgy, hogy senkit sem ismertem a leendő osztályomból és ahogy lenni szokott rettegtem az újtól. Meglepetésemre már a reggel nyolc órakor kezdődő tanévnyitó ünnepségen egészen jól éreztem magam. Senki sem volt velem lekezelő, vagy undok. Mintha már akkor azt éreztem volna, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Lévén szeptember elseje volt, így eleve mosollyal az arcomon ébredtem fel. Egy számomra nagyon fontos személy születésnapja volt ez... Na, de nem kalandozok el. Kezdek nagyon szentimentális lenni. Ejnye Vlad!

Eddigi életem eléggé elszigetelve éltem, így az iskolán, valamint az idézőjellel írt otthonomon kívül, szinte semmi kapcsolatom nem volt a külvilággal. Bevallom, sokszor éreztem magam túl magányosnak, mert Nagyi, bármennyire is szerettem, mégiscsak egy idő hölgy volt, és nem játszótárs. És ebben a pillanatban egy óriási könnycsepp lejt végig sápadt arcom mentén, mintha egy aprócska gyermek bukfencezne egy vidámat a hófödte dombokon. Legalább a képzeletbeli kissrác vidám.

Nos, azon a csendes, forró, sokak számára átkozott, számomra áldott első napon már felfigyeltem pár emberre. Elég különcnek tűntek. Mindig vonzott az ilyen. Kora reggel azonban senkihez sem közeledtem, talán a félelem, a magabiztosság hiánya, vagy a szégyenlősség. Nem tudom és így távlatból nehéz is lenne megkeresni a válaszokat.

Ünnepség végeztével elindult a tömeg az osztályok felé. Nos igen, általános iskolában - bár nem örvendhettem közutálatnak, csak eléggé befelé forduló voltam - szerencsére nem magunknak kellett padtársat választani, mindig szigorúan eltervezett ültetési sorrend szerint foglaltunk helyet. Szerintem én nyolc éven keresztül egyedül ültem volna, legalább senki nem zaklat alapon. Most is ezt terveztem.

Utolsók között beérvén a terembe realizáltam, hogy nincs túl sok esélyem, hisz szabad pad nem volt. Igyekeztem a lehető legnormálisabbnak tűnő egyén közelében helyet választani, ami valljuk be, első ránézésre elég nehéz lett volna. El kell mondanom, hogy ebben a korban már elég jóképűnek számítottam. Nagyon hasonlítottam mostani önmagamra, bár hajam akkor még csak néhány centiméteres volt, előcsalogatva ezzel kisfiús bájomat. Bevallom, ez mind a mai napig megvan bennem, csak általában rejtegetem. Gyengepontomnak érzem, mert talán ezáltal könnyebb prédává válnék, na meg azért szeretek vadnak tűnni. Mert az jó.