Vlad

3 - A p r ó c s k a g y e r m e k k é n t .

Ahogy letelt a másfél hónap, Édesapám hazajött, hogy Jóanyámmal együtt vigyenek haza a kórházból. Minden terv szerint zajlott le. Az újdonsült szülők mosolyogva – ki őszintén, ki megjátszva magát – közeledtek a kórterem felé, ahol én, az óriási mogyoróbarna szemeimmel fürkésztem a körülöttem zajló, morajló eseményeket. Igen, szemeim ekkor még akkorák voltak, hogy szinte földön kívüli lényekhez hasonlítható voltam, azonban időközben hozzájuk nőtt a fejem.

Mikor megláttam Édesapámat azonnal éreztem, hogy mérhetetlen mennyiségű szeretet árad belőle felém. Első dolgaként hozzám érve óriási kezeivel, lágyan és gyengéden felemelt, majd szorosan a nyakához szorítva puszilgatta végig aprócska homlokomat. Ekkor azonnal tudtam, hogy nagyon fogom Őt szeretni. Az arca mentén lévő gödröcskék azonnal besüppedtek és mosolyra, már-már vigyorra görbítette száját. Hihetetlen nagy mennyiségű melegség áradt belőle. Még egy ilyen kedves és önzetlenül szeretni tudó ember talán nincs is a világon. Visszatartott hangerejű kiáltása ütött meg fülemet: „Az én vérem! Szeretlek Fiam!" Azt hiszem tudat alatt, legbelül már akkor örültem, hogy ő az Édesapám.

Jóanyám közben az inkubátor végét ütögette hosszú karmaival, melyek olyanok voltak, mint amilyenek a mesék boszorkány alakjainak kezén fellelhetők. Ideges volt, sietni akart haza, feleslegesnek tartotta ezt az egész felhajtást. Ha tehette volna, el sem jön, vagy haza sem visz. Csak maradjak ott szép, nyugodtan, hátha valakinek egyszer majd kellek. Köszönöm.

Hazaérvén pompás gyermek és felnőtt szemet gyönyörködtető látvány fogadott. Édesapám, mintha egy érett érdeklődőt kalauzolt volna végig egy múzeumban, úgy, és olyan körültekintéssel mutatta be házunk legkisebb rejtett szegleteit is. Másfél hónapos révén már felfigyeltem a számomra érdekesnek tűnő dolgokra. Ha emlékezetem nem csal, illetve azoké nem tette ezt, akik meséltek nekem gyermeteg momentumaimról, akkor a fényes, színes és feltűnő tárgyak ragadták meg leginkább figyelmem. Milyen érdekes, hogy eme rajongás idővel teljesen elmúlt. Ahogy mondani szokták, az emberek ízlése nyolc évente gyökeresen megváltozik. Lehet, hogy jelen esetben is ez érvényesült.

Legutoljára egy gondosan előkészített, megtervezett és kivitelezett, bugyikék babaszobába vezetett utunk. A falat aprócska és egész nagyméretű minták tarkították. A szőnyeg és a függöny szintén hasonult ehhez. Az egész helyiséget meleg fényár borította be. Mesébe illő érzés volt az áprilisi napsugarakban fürdőzni.

Azt hiszem Édesapám házat bemutató körútja után el is szenderedtem karjaiban, majd arra ébredtem immáron a gyermekágyamban, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Éhes voltam. Veszettül éhes. Természetesen Jóanyám megtagadta etetésemet, mondván túl fáradt. Azért jobb kifogást is kitalálhatott volna, nem? Azt hiszem, ekkor otthoni létem első napján hallhattam szüleimet először veszekedni, és szerintem más sem tapasztalt még ilyet köztük azelőtt. Persze, ez is az én hibám volt, ahogy Jóanyám életében minden, ami rosszabbá vált, mint előzőleg volt.

Akkor nem veszekedtek többet. Legalábbis nem az én füleim hallatára, ami pedig a háttérben történt, arról nem tudok. Esélyük sem volt túl sok, mert Édesapám két nappal később már újra a repülőn ült, és visszatért az unalmas hétköznapok tömkelegébe.

Nagyi volt az, aki elkezdte gondomat viselni. Mindig úgy ért hozzám, mint egy masszív, de roppant törékeny porcelánbabához. Értette a dolgát. Jól megvoltunk együtt, állandóan bohócokat megszégyenítő módon próbált nevetésre késztetni. Egyébként nem szeretem a bohócokat. Nem túl életszerűek, valljuk be. Na jó, elmondom, csak félek tőlük. Ne kérdezzétek miért, egyszerűen csak nagy ívben kerülöm őket, ha tehetem. Mondjuk, nem mintha lépten-nyomon bohócokkal találkozna az ember. De értitek.

Egyetlen gond volt csupán. Jóanyám nem örült neki, hogy Nagyi minden percben nálunk volt. Mintha valami óriási titkolnivalója lett volna, melyet nem szeretett volna, hogy bárki is megtudjon. Többször közölte Vele, hogy vigyen el magához, és hagyjuk őt nyugton élni, ahogy az az engem megelőző időszakban volt. Nagyi csak legyintett rá: „A gyermeknek az anyja mellett a helye, míg nem elég életképes!" Szegény állandóan törte magát, hogy legalább egy pici szeretet kisajtoljon a szívtelen szörnyetegből, de törekvései mind hiábavalók voltak. Nem adta fel, de idővel sajnos rá kellett jönnie, hogy képtelen változtatni a helyzeten