A negativitás fogságában |befejezett|

Ébren

Csak a saját légvételeimet hallom, nem látok semmit. Majd bekapcsolódik a ritmikus doboló hang a mellkasom tájékáról. Ez az, életben vagyok. Nem telik el sok idő, de már a szememet is mozgásra tudom bírni. De mielőtt ez sikerülne, hirtelen nyomás nehezedik rám, aztán szétáramlik a testemben. Ez többször is megismétlődik. Lélegzem. Ez már óriási teljesítmény a testemtől.
Megpróbálok szépen lassan feltápászkodni. Leporolom a farmeromat, majd egy rugaszkodásra
fel is pattanok. Beletúrok a hajamba, kifújom a levegőt és körbenézek.
Sehol senki. Csak ugyanaz az elhagyatott ház, ami volt.
A báttyámat sem látom sehol. Akkor hát tényleg csak egy álom volt.
A tesómat még anyukám hasában 'bekebeleztem', szóval én voltam az erősebb, ő meg....alul maradt.
Nagyon hiányzik, pedig alig ismertem.
Fel sem tudom fogni mi történt az előbb. Egyszerűen mintha nem lettem volna a magam ura. Együtt csináltuk meg. Én és a báttyám. Közös erővel.
Mindegy, az a lényeg, hogy túl vagyok rajta.
Kisétáltam az ajtón, hogy megnézzem mi a helyzet. A szél lágyan cirógatta az arcomat és bele-belekapott a hajamba.
Mélyet szippantottam az eső illatából és mintha hazatértem volna-haha ez irónikus, de értsétek jól-boldogan vettem az irányt a suli felé.
Benyitottam, alig volt a folyosókon pár ember, valószínűleg óra van vagy már túl késő. Mindegy is, gyorsan felkaptam a táskámat és a tornacuccomat, majd aki jól végezte dolgát, indultam kifelé.
De hát mint mindig, most sem sikerült, mert beleütköztem Jacksonba.
-Bocsánat, jól vagy?-játszotta az ártatlant egy kósza mosoly kíséretében. Haha, nagyon vicces.
-Soha nem voltam jobban-bólintottam széles vigyorral a képemen, aztán rögtön el is komorodott az arcom.
Kikerültem, miközben beleütöttem a vállam a mellkasába.
Elegem volt már belőle is.
-Hé...-kiáltott utánam erőtlenül.
Én pedig könyörtelenül rácsaptam az ajtót.
Összeborzongtam, mert az eső az szakadt természetesen, én meg mérgesen a fejemre húztam a kapucnit és káromkodva totyogtam hazafelé.
Nem fájt már semmi, csak az üresség maradt. Meg a sok pici szilánk a szívemben.
Lehajtott fejjel számolgattam az esőcseppeket, az arcomat forró könnycseppek áztatták. Megálltam, mert már nem bírtam tovább. A cipőm orrát szugeráltam és mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak. Miért van ennyire elrontva az életem?
Mit tettem?
Ilyesféléken gondolkodtam, amikor is egy kéz fogta meg a vállamat.
Szívem hevesebben kezdett verni, nagy reménykedve megfordultam, de hát mint mindig, most se az volt, akire számítottam.
-Helló Benjamin. Mit keresel itt ilyen későn?-vontam kérdőre. Bent kiskorom óta ismerem és az elején nagyon jóban voltunk, csak ő másik középiskolába ment, mint amibe én.
Így megszakadt a kapcsolat. Ebben az a vicces, hogy ugyanabban a városban tanulunk még így is.
-Semmit, csak gondoltam járok egyet-válaszolt.
-Esőben?
-Igen miért, baj?
Na itt az a Ben akit én sohasem akarok megismerni.
-Nem baj, nem mondtam ilyet. Csak kiváncsi voltam-sóhajtottam-Minden rendben veled?-jött elő a régi énem.
-Persze, minden fasza, ahogy látod-mutatott végig magán. Bevallom nem tűnt túl vidámnak.
Nem tudtam mit mondani erre, egyszerűen nem volt lelki erőm, hogy segítsek rajta. Csak álltam ott feszengve az esőben és Ben arcát fürkésztem, némi érzelem után kutatva, de hiába. Teljesen összetört. Ahogy én is.
-Elegem van!-kiáltottam fel semmi előzmény nélkül. Ben felkapta a fejét a nagy bambulásból és összevonta a szemöldökét.
-Mi?-reagált kissé fáradtan.
-Elegem, van abból, hogy folyton sajnáltatjuk magunkat. Hogy mindenki bánt minket és nem merünk visszaszólni nekik. Hogy mindenki a saját szaros problémájával törődik és magába zuhan, miközben nem veszi észre, hogy körülötte a legtöbb embernek sokkal rosszabb sors jutott. Elegem van, hogy folyon elzárkózom a világtól és mindenben a legrosszabbat látom. Hogy mindig csak szidok mindenkit és Jaksont is a semmi miatt utálom.....Igazad van-eszméltem fel és a levegőbe emeltem az ujjamat-visszamegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle-örültem meg a csodálatos ötletemnek és odarohantam szegény Benhez és agyonra ölelgettem-mégegyszer köszi, sokat segítettél-engedtem el és értetlen arcát látva rám jött a röhögőgörcs, nem tehettem róla, de most kifejezetten boldog voltam.
-Hát akkor szia...-vakarta meg a tarkóját, oldalra biccentette a fejét és cukin elmosolyodott-gyere ide.
Odaugráltam hozzá és ő mélyen a szemembe nézett és ezeket a szavakat suttogta:
-Ügyes vagy kishugom. Mondtam, hogy elég erős és okos vagy ahoz, hogy megtaláld a helyes megoldást-mosolygott büszkén és megsimogatta az arcomat.
-Hogy mit mondtál?-néztem rá értetlenül.
-Ja csak annyit, hogy sok sikert és motiválóak voltak a szavaid, mint mindig, csajszi-kacsintott rám, majd az út irányába fordított.
Összezavarodva kezdtem el futni, hogy mi volt ez az egész, de utána elkönyveltem magamban, hogy ez valószínűleg a furcsa látomásom utóhatása volt.
Semmivel sem törődve trappoltam vissza a sulihoz, abban reménykedve, hogy Jakson ott lesz. Berontottam volna, de a kapu zárva volt. Na de jó. Elkezdtem veszettül ráncigálni, tépni, mintha ezzel sokat segítenék a helyzeten. Aztán már csak ütögettem és végül jó nagyot belerugtam a vaskapuba.
Fujtatva körbenéztem és a hátam mögött Jakson nevetéstől fuldokló ábrázatával találkoztam.
-Na jó. Te itt voltál egész végig?
-I-i-gen. Egész...végig-röhögött folyamatosan.
-Ne nevess légyszi-fenyegettem meg, majd rajtam is kitört a jóízű kacagás-na de komolyra véve a szót-hajtottam le a fejemet és egy kavicsot kezdtem el rugdosni-bocsánat, hogy folyton úgy reagálok minden szavadra, hogy elküldelek melegebb éghajlatra. Bocsánat, hogy mikor ott voltál és segítettél nekem, sosem köszöntem meg és lehordtalak. Bocsánat, hogy ilyen negatív vagyok és folyton csak a rosszat látom benned...-hallgattam el szép lassan és egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
Komoran bámult maga elé és nem szólt semmit. Persze, miért ne. Kínozzon, úgy kell nekem, hisz megérdemlem. Így már meg is értem.
Hosszú, óráknak tűnő percekig álltunk ott és nekem már kezdett elfogyni a türelmem.
Odamentem hozzá és ököllel beleütöttem a mellkasába. Kicsit hátrahőkölt, de ugyanúgy nem nézett a szemembe. Aztán mégegyszer. Egyre dühösebb lettem. Már két kézzel püföltem szegényt, közben bőgtem, mint ahogy illik és folyamatosan káromkodtam.
Egyszer csak megragadta a csuklómat és mélyen a szemembe nézett. Nem szólalt meg, de ezzel mondott a legtöbbet. Kezeimet a hátához vezette, ezzel kényszerítve engem, hogy közelebb lépjek. Majd apránként szétbontogatta ökölbe szorított kezeimet, elengedte őket, majd sajátját az én hátamhoz szorította. Éreztem zakatoló szívének minden egyes ütemét. A légvételeinek békés hangjait.
Abban a pillanatban minden megszűnt létezni, majd hirtelen felrobbant körölöttünk a világ.
Száját könyörtelenül az enyémhez tapasztotta, határozottan, mégis lágyan. Behunytam a szemem és viszonoztam a gesztust. Minden pillanatban, minden mozdulatnál úgy éreztem, hogy hazaértem. Nincs több szenvedés. Kiszabadultam a negativitás fogságából.