A negativitás fogságában |befejezett|

Ébredj fel!

Mikor sikerült eszméletemhez térnem, úgy éreztem, mintha valóság lett volna mindaz, amit álmodtam. Elhessegettem magamtól az ilyesfajta gondolatokat, feltápászkodtam a kocsiból és indultam is a suliba, mint minden nap. Nagyon élveztem.
Lassan sétáltam az odafelé vezető úton, minden egyes percet kiélvezve, amikor nem vagyok ott, abban a börtönben. Igen én így tekintek rá. És közel sem azért, mert tanulni kell. Nem ám. Nincsenek barátaim, nem lehetek önmagam, folyamatosan elvárásoknak kell megfelelnem, ha valamit elrontok, akkor mindenki felfigyel rám és nevetség tárgya leszek. Bezzeg, amikor valami hasznosat teszek, csak nyugtázzák és tovább állnak. Olyan ez az egész mint egy tápláléklánc. A növényeket,-amik ironikusan szólva simán lehetnének a közkedvelt gyökerek, azaz a menők- a nyomikat, akikből mindenki táplálkozik megemészti a félelem, a folyamatos önmarcangolás és megfelelési kényszer.
De szerencsére én nem ilyen vagyok, igaz, hogy nem vagyok népszerű, de ismernek, tudják, hogy kiállok magamért és azokért, akikről tudom, hogy megérdemlik. Nem vagyok félős, de bátornak se mondanám magam. Egyszerűen képes vagyok farkasszemet nézni a legnagyobb félelmeimmel, problémáimmal és minden olyannal, amikkel mások nem mernének. Megtanultam, milyen pesszimistának lenni és megjárni a poklot. Nem kellemes, nekem elhihetitek. Minden nap úgy felkelni, hogy egy autóban alszol, közben van családod, akik teljes szívből utálnak, egy nem kívánt terhességből lettél és csak azért születtél meg, mert édesanyád vallása ellenzi az abortuszt. Nem szívesen laksz velük, mert bármikor mikor megjelennél, rögtön szidnának, minden hibádat az arcodba fröcsögnének és vernének, úgy igazán, legalább addig amíg saját kezük által el nem pusztulsz. Felettébb boldog kilátások.

Már az iskola előtt álltam, amikor hangokat hallottam minden irányból, amik egyre közeledtek. Nem tudtam kivenni pontosan, mit mondanak, de éreztem, hogy nem jelenthet jót. Egyre többen és még többen suttogtak mindenhol.
-Szia Sarah..jól vagy?-szólított meg egy lány, aki éppen bemenni készült, csak hát felfogta, hogy valahogy nem kerek minden, ezért inkább segít. Az a furcsa, hogy ezt a lányt még sosem láttam....honnan tudja a nevem?
-I-igen. Minden...szuper-mosolyogtam rá minél meggyőzőbben.
-Nem hiszem. Sarah...te...vérzel-motyogta ijedten.
Kétségbeesetten kaptam az orromhoz, ahonnan patakokban folyt a vér. Próbáltam lenyugodni, de most az egyszer nem ment. Szédültem, majdnem elvesztettem eszméletemet, amikor egy idegen elkezdett felém futni, de csak a körvonalai rajzolódtak ki előttem.
-Ms.Davies jól érzi magát?-kérdezte Mr.Adams a magyar tanár.
-Ön szerint?-mondtam hisztérikusan, mert éppen az úttest kellős közepén álltunk-Siessen, mert ha nem, nemsokára egy autó áldozata lesz.
A tanár úr felmérte a helyzet komolyságát, majd belátta, jobb ha hallgat rám.

Elváltak útjaink, de úgy éreztem, innentől fent leszek egy bizonyos listán.
Mintha semmi se történt volna, álltam a tekinteteket, majd gondtalanul becaplattam a suliba.
Itt jutott eszembe, hogy a titokzatos lány eltűnt, nyoma veszett, talán elment órára, ki tudja, így hát nem idegeskedtem emiatt.
Az első óra zökkenőmentesen ment, már nem annyira zavart Jakson utálatos viselkedése sem. Próbáltam kikapcsolni az agyam, de nem sikerült. Nagyon nem.
-Szia-fogta meg a vállamat valaki.
-Mi az?!-ordítottam fel kissé agresszívabban, mint kellett volna. Ennyit arról, hogy nem húzom fel magam.
-Ehh...bocsánat, rosszkor?-lépett elém...nem Jakson. Pedig azt hittem. A francba.
-Nem, nem zavarsz-mosolyogtam most már sokkal kedvesebben-hogy hívnak?
-Roy Walker, szolgálatodra. És te?-kérdezte.
-Sarah Davies- bólintottam aprót. Egészen érdekes ez a srác-Ismerlek?
-Nem igazán. Kövess-mondta lágyan, mégis ellenállást nem tűrő hangon.
Úgy tettem ahogy kérte, mert úgy éreztem, hogy bízhatok benne.
Kimentünk a bejárati ajtón, ki, az udvarra, majd megálltunk a kerítésnél. Roy segített átmászni, ezt is elleneztem az elején, de utána a tekintetét látva inkább elhallgattam.
Egy ismeretlen házhoz értünk, ami a szomszédja volt az intézménynek. A fiú nemes egyszerűséggel benyitott, és a látvány ami elém tárult, levett a lábamról.

Két hatalmas mágnes lebegett a levegőben, azonos pólusú végüket mutatva egymás felé. Érezni lehetett, hogy vibrál köztük a levegő. Bámulatos volt.
Kérdőn néztem Royra, aki kifejezéstelen arccal meredt az előbb említett tárgyakra.
Rám se pillantva, kezeit maga előtt összefonva magyarázott:
-Állj be a két mágnes közé!-utasított. Mintha egy természetfeletti erő késztetett volna erre a tettre, de megtettem, mert tudtam, hogy ezt kell tennem.
-Most pedig fogd meg a két végét, a hozzád legközelebb esőket-suttogta-Úgy-mosolyodott el büszkén, de rögtön moderálta arckifejezéseit és folytatta-Most pedig húzd magad felé őket.
Elképedve meredtem rá. Hogy mi? Én a nyeszlett gyenge lány? Hogy a fenébe lennék képes ilyesmire?! Sőt, szerintem a kosárcsapat kapitánya se tudná megcsinálni.
-Bízz magadban Sarah. Itt nem a testi erőről van szó.
Nagyot nyeltem és megpróbáltam. Minden fájdalom ami a világon létezik átjárta a testem, ott folyt az ereimben, apró rögöket okozva. Egyszer csak elszállt az összes vér az agyamból, a végtagjaim remegtek, végül egy óriásit sikítottam és erősen behunytam szemeimet.

Annyira hideg van itt. Leheletemet látni lehetett a fagyos levegőn átsüvíteni. Behúzódtam az egyik sarokba, mert tudtam, hogy biztonságot adhat nekem egy kis időre. Lépteket hallottam odakintről. A nevemet kiabálta valaki, de nem jöttem rá ki lehet az, mert a fal erősen torzította a hangokat. Rendíthetetlenül kereste az ajtót mikor végre megtalálta, benyitott és csodálkozó szemeit enyémbe fűzte.
-Hogy kerülsz ide?-kérdezte Jakson. Nem válaszoltam. Megvakarta a tarkóját és a földet szuggerálta-Héj-jött ide hozzám, leguggolt, és megfogta állam-minden rendben?-kérdezte úgy ahogy még eddig sosem. Semmi gúny, semmi ellenszenvesség. Nem tetszik ez nekem.
-Semmi sincs rendben-tápászkodtam fel, a nadrágom leporolásával foglalatoskodtam-Te meg mit ácsorogsz itt?-Jakson értetlenül nézett rám-Tudod....tönkreteszem az imidzsedet.
Azonnal magához tért, biccentett, aztán elhagyta a helyiséget.
Nem sokkal később utána mentem és folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy ki az a lány a suli elől? Ki az a Roy Walker? Mi volt ez a mágnes? Mit tett velem? Mikor feleszméltem akkor már nem volt ott....

Visszabattyogtam, de most nem vette észre senki, hogy eltűntem. Nagyon helyes.
Az kosárpálya mellett lépdeltem könnyeden, minden mozdulatomra ügyelve, nehogy valami rendellenes történjen. Bevallom egyáltalán nem élvezem ezt az egészet. Vajon mikor álmodom és mikor nem? Úgy egybeolvadt ez az egész. Mit akarnak nekem üzenni? Hogy kik? Azaz ki. A tudatalattim. Viszont azt nem tudom, hogy miért. Pedig ez érdekel a legjobban.
Bevillanó képekben láttam magam előtt az előbbi megterhelő esetet. Szinte újra ott voltam. Vagy már nem is szinte? Ki tudja. Én biztosan nem. A két kék véget ráncigáltam, hátha megmozdulnak. De semmi sem történt. Kérlelően néztem Royra, aki várta a csodát. Na arra várhat.
-Figyelj. Gondolj arra, amikor még fontos voltál valakinek.
-Olyan nem volt.
-Sarah, te butus, hát nem emlékszel rám?
Hirtelen elmémbe nyilallt a felismerés és szemem ide-oda cikázott. Roy elismerően mosolygott.
Minden erőmet összeszedve, csak Royra koncentrálva megpróbáltam minden erőmmel leküzdeni az elmúlt időszakot. A sok szenvedés, a hallucinációk, kizártam őket. Takarodjatok a fejemből! Tűnés innen. Szemem könnyezett, elveszett a fiúéiban.
Majd egy hirtelen mozdulattal összeérintettem a végeket.
-Engedd el!-kiáltotta.
A két tárgy irdatlan erővel taszítódott el egymástól, szétrombolva ezzel az egész házat.
Roy odaszaladt hozzám, egy puszit nyomott a homlokomra, a vesémbe látott, majd csak ennyit mondott:
-Vigyázz magadra húgocskám! Most pedig....ÉBREDJ FEL!