A negativitás fogságában |befejezett|

Az érzelemmentesség

Alig kaptam levegőt részben a futástól, részben pedig az eséstől, mert a hátam is nem kicsit sérült.
Alig vártam, hogy odaérjek, haza, az én kis trabantomhoz. Igen, elhordhattok mindenféle csövesnek, vagy másnak, de nekem csak ez jutott. És meg vagyok vele elégedve.
Mikor megérkeztem behajítottam a kaját és a vizet az anyósülésre, én magam pedig lihegve dőltem hátra a vezetőülésen.
Majd előtörtek az emlékek...és innen elindult egy reakció, amit nagyon nem akartam...elkeztem..álmodni.

~♥~
Felismerés

Egy szobában voltam, egy kis ablakon és a fal résein szűrődött be a fény. Nem is annak mondanám, inkább olyan volt mint a köd. Szürke és amikor benne vagy, nem is veszed észre, hogy ott van körülötted.
A nagy sötétségből előtipegett egy fehér hálóinges kislány. Sötét haja eltakarta arca nagy részét. A lábát bámulta.
Megsajnáltam. Szemébe akartam nézni, látni mit gondol, mit érez.
Óvatosan megfogtam az állát és felemeltem.
Szemei feketén fúródtak az enyémbe. Különös módon cseppet sem féltem.
Érdeklődően fűrkésztem a lány arcát. Sebhelyek voltak rajta és elég régen nem fürödhetett, mert pofikái piszkosak voltak. Nem mosolygott.
Nem is pislogott.
Kiváncsi voltam rá miért nem férfit küldtek hozzám.
Aztán egy anyajegyet véltem felfedezni két szemöldöke felett, háromszöget alkotva azzal. Megrémültem. Sietve elővettem a telefonom, előlapi kamerára állítottam és magam elé tartottam, pont úgy hogy az arcom jól látszódjon és a kislányé is.
Tekintetem a kép és a kislány között cikázott.
Egy felismerés hasított a fejembe, majd' bele őrültem.
Én vagyok ez a kislány. Csak 9 évvel ezelőtt.

~♥~
Első állomás

A csöppség hidegen elhussant mellettem, én pedig követtem őt. Megállt egy ajtó előtt, majd várt. Nem beszélt, ezért kénytelen voltam gondolkodni és rájönni arra, hogy oda be kell mennem.
Lábaim megremegtek a félelemtől.
Odaléptem, kezemet a kilincsre helyeztem. Az átjáró eleve résnyire volt nyitva így még izgalmasabbá és vérfagyasztóvá téve a helyzetemet. Majd minden mindegy nem sokat veszíthetek sóhajjal lódítottam egyet az ajtón.
Dobhártyaszaggató pisztolydörrenések, fröcsögő vér, leszakadt végtagok, felkavart por.
Egy háború kellős közepébe csöppentünk.
A vezetőm felé sandítottam, aki csak intett, hogy várjam ki a végét.
Egy áramlat egy lövészárokba sodort minket.
-Én biztos, hogy nem megyek ki oda többet- mérgelődött egy negyvenéves férfi.
-Akkor menj ki te-bökött egy vézna 20 éves fiúra. Az említett összerezzent és ijedten nézett körbe, segítségre várva.
Egy a védelmére kelt, ebből óriási civakodás lett.
Nem tudtam levenni a szemem a vita tárgyáról. Valahogy éreztem, hogy jól teszem.
Észrevétlenül elosont onnan és kimászott a gödörből. Szent Isten mit művel?!
Eszeveszettem-valóság ide vagy oda- szaladtam oda a fiúhoz, aki érzelemmentes tekintettel pisztolyát fogva, folyamatos lövéseket leadva minden irányba, menetelt előre.
Mögé álltam és teljes erőből keztem el húzni. Nem megy. Úristen meg fog halni!
Kétségbeesetten ráncigáltam, de mindhiába. Egy golyó csapódott a hasába. Láthatóan nem érdekelte, rendíthetetlenül ment előre. Ezt tette a hátralévő 3 golyónál is. Vesztét pedig az okozta, hogy egy aknára lépett. Észrevette, mert lenézett rá. Semmi nem volt az arcán. Akár egy szobor.
Kilőtte a maradék töltetet, mind talált. Aztán a fájdalomtól behunyta szemeit és eldőlt, a bomba pedig felrobbant alatta.

~♥~
Második állomás

Belenéztem önmagam szemébe.
Gondolatban ezt kérdeztem tőle:
Hogy bírod ki ezt érzelmek nélkül?
De a szemek ugyanúgy néztek vissza rám.
Mindegy, ráhagytam, inkább a következő ajtót vizsgálgattam.
Benyitottam.
Egy viszonylag boldog család látványa köszöntött.
Éppen arról beszélgettek, hogy mi lenne a holnapi teendő.
Mindenki megkapta a feladatát, s ezután szétszéledtek. Egy tinédzser fiú az ablakban gubbasztott és olvasott.
Az anyja odament hozzá, valószínűleg a könyv tartalmáról akarta megkérdezni.
Megérintette fia vállát, de abban a pillanatban a srác megragadta anyja csuklóját és ki próbálta törni karját. Gyomorszájon vágta, erre a nő összeesett. Az áldozat folyamatosan jajgatott, de nem hallotta senki a hangos zenétől. Miért teszi ezt vele? Egyáltalán tisztában van azzal amit csinál?
Egy végzetes rántással és egy jól irányzott mozdulattal kitörte anyja egyik lábát és kezét, ezután pedig kiugrott az ablakon és egy kézigránátot hajított a házra.
Amit különben fogalmam sem volt honnan szerzett.
Nem volt bűntudata. Nem érzett semmit.
Apja lángolva, kisfiát tartva karjaiban rohant ki a házból.
Fél úton nem bírta tovább elesett és belehalt a sérüléseibe. A kisbaba sírva gurult ki kezei közül.
A bátty odament hozzá és üveges tekintettel bámult rá. A gyerek még mindig bömbölt. A fiú pedig egy nyaktöréssel elintézte, hogy gyors halált haljon.
Az biztos volt, hogy mindezt ok nélkül tette.
Ilyet csak egy szociopata tesz.

~♥~
Harmadik állomás

-Nem akarok bemenni ide!- hisztiztem, mostmár jobban hasonlítva kiskori önmagamra.
Kicsi én kitárta az ajtót és belökött rajta.
Megszeppenten álltam ott, a semmi közepén.
-Rossz helyen vagyunk! Menjünk innen!-ordítoztam, mert tényleg a semmi volt körülöttünk.
A lány nem szólt semmit, csak közelebb jött. És még közelebb. Kezdtem beparázni.
Majd mikor azt hittem, hogy átsuhan rajtam, eltűnt bennem.
Hirtelen egy elektrosokk erejű fájdalom hasított végig a gerincemen aztán a bordáimon és így tovább, átjárta minden csontom. Sikítani se volt erőm.
A belső szerveimet támadta meg, utána kijött a felszínre, bőrömet és húsomat egyenlővé tenni környezetével.
Mint egy villámcsapás csapódott bele a szívembe a maró kín. Hangokat hallottam.
-Hódolj be nekünk!-suttogták.
Minden erőmmel küzködtem, de aztán minden megszűnt létezni.
Elvették az érzelmeimet.