A sárkányok őrzője ~Szünetel~

10. Csajos nap

- Ott vagyunk már? – Kérdem szenvedve, ahogyan kezeimet és fejemet kilógatom a szekér ablakán.

- Már egyszer kétszer elmondtam, hogy még nem. – Mondja már kissé idegesen Chars. Velünk szembe Emma ül, és szinte végig olvass. – Már csak egy hét van, nyugodj meg. – Mondja és kinézve az ő oldalán lévő ablakon próbálja figyelmen kívül hagyni a nyavalygásom. De hát egy hét és már most halálra unom magam. Bár már az első pár órától kezdve ezt kérdezgettem. Olyan unalmas csak ülünk, és megyünk, éjszakára megállunk, sátrat verünk, alszunk és másnap ugyan ez ismét. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Aztán felnézek a szekér teteje felé és elmosolyodok. Kinyúlok és szinte a teljes felső testem kint van, mire elérem a teteje szélét. Kiülök az ablakba és egy erősebb lökés után felhúzom magamat. A lábam még lelóg, de már félig fent vagyok, amikor meghallom a kétségbe esett Emmat.

- Uma! Te jó ég mit csinálsz? – Kérdi, míg én még mindig a feljutással szenvedek. Aztán végre bele tudom akasztani a lábam az ablak vékony szegélyébe és felnyomom magamat. A vádlim lelóg, míg én háton fekve elterülök a tetőn. Kezeimet a fejem alatt összekulcsolom és élvezem a lágy szellőt. – Gyere le onnét, de tüstént! – Mondja kinézve az ablakon. Én átfordulok hasra és megfordulok arra lenézve ahol feljöttem.

- Jaj, ne aggódj, már annyit jól vagyok és leszek is! – Mondom szélesen vigyorogva.

- Csak figyelj, az alacsony ágakra nehogy arcba csapjanak! – Szól fel nevetve Chars.

- Értettem! – Mondom felülve törökülésbe és tisztelgek, bár tudom, nem látják. Aztán meglátok a távolban egy falut és egyből két lábra pattanok és ugrálni kezdek. – Falu! – Mondom izgatottan.

- Uma kisasszony kérem, jöjjön le onnan! – Mondja mellénk ügetve lovon az egyik kísérő őr. Leülök, és figyelmen kívül hagyom, csak a falura figyelek. Végre biztos megállunk egy kicsit. Beérve fent ülök, míg mindenki kiszáll. Chars nagyot nyújtózkodik, míg én hasra fekszek, és onnan nézem őket.

- Mindenkire rá hoztad a frászt nem tudod? – Kéri Chars csípőre tett kézzel. Én csak megrántom a vállamat és a körülöttünk járkáló ledöbbent tömeget figyelem. Szemeim megakadnak egy fiún, aki egy bebugyolált valamit visz szorosan magához ölelve. Mintha csak valami vészjelző szólalna, meg bennem úgy érzem, készül valamire.

- Uma! – Hallom meg Chars hangját, ami kizökkent a gondolataimból.

- Igen? – Kérdem Felülve a kocsi szélére és lelógatom a lábaimat.

- Megszállunk, itt egy éjszakára szóval most van pár óra szabad foglalkozás! – Mondja nevetve. – Már biztos unatkozol. Nézz körbe, de estére érj ide vissza rendben? – Kérdi komolyan.

- Értve! – Mondom leugorva és megnyújtom a hátamat. – Jössz? – Kérdem Emma felé fordulva. Kicsit rosszul érzem magamat, ha belegondolok, hogy az Anyját miattam zárták tömlöcbe. És mivel láthatóan szeret, a közelembe lenni talán ezzel ki tudom engesztelni. Szakadtas, de egész új pólóm és a koszos nadrágom helyett kéne keresnem valami ruhát. Estélyit biztos nem veszek fel, de Emma szinte mindig abban van. Mos is zöldes ruhája a földet súrolja, míg szőke haja lágyan omlik alá. Kék szemei meglepetten figyelnek engem, amit kezdek megszokni. Sőt mostanság egész szépnek látom... Persze ne értsetek félre.

- Én? – Kérdi magára mutatva. Olyan kis érzelgős és naiv. Mint egy gyámoltalan gyerek. Néha úgy érzem meg akarom védeni ezt az ártatlanságot benne. Hogy sose legyen szomorú és mindig mosolyogjon rám. Na de már megint máshol jár az eszem bocsánat.