A sárkányok őrzője ~Szünetel~

20. Fikhlima

Egy elég szakadt és régi ronggyal próbálom letörölni az ajtómról a felíratott: 'Fikhlima' Nem értem miért kellet ezt ismét felírni. Méghozzá pirossal és szürkével. Alig jön le és már a kezem nagy részét befogta a piros festék. 'Hagyjad, majd az egyik takarító letörli.' Próbál nyugtatni Latinux de jól tudom úgy is visszafestik, mint már egy hete minden egyes nap. Amikor reggel elmegyek akkor is le kell törölnöm, de mire délután vissza, érek ugyan itt, ugyan azokkal a színekkel díszeleg. Megmártom a rongyot a vödörbe, amiben a víz már teljesen elszíneződött a pirostól. Nagyot sóhajtva törlöm le az utolsó betűt is majd belehajítom a rongyot a vödörbe.

- Ennek semmi értelme! – Mondom mérgesen és összefonom a karjaimat.

- Minden oké? – Kérdi mögülem Chars. Én ijedten ugrok, meg majd fordulok a fiú irányába.

- Chars a frászt hoztad rám! – Teszem kezemet a mellkasomra.

- Megint kiírták? – Kérdi sajnálkozóan. Talán őt és Emmat még jobban is kiakasztja ez a dolog, mint engem. Hisz engem az ilyenek hidegen hagynak, de már kezd idegesítővé válni.

- Igen, de semmi baj már sikerült lekaparnom. – Mondom széles mosollyal, hogy megnyugtassam. – És mi ügyben jársz itt amúgy is? – Kérdem kuncogva.

- Oh, Emma kérte, hogy ezt adjam oda! – Nyújt felém egy levelet. Forgatom, de csak az áll rajta hogy Umának.

- És ezt ő nem tudta átadni? – Kérdem nevetve. Néha olyan mintha kerülne engem.

- Nem tudom csak a kezembe nyomta és elszaladt. – Mondja vállát megrántva. – De én megyek, még átnézem a földrajzot a holnapi teszt előtt. – Int, búcsút majd elmegy. Én belépve a szobámba ledobom a cipőimet a földre és mezítláb kilépek az erkélyre. Ott beleülök az egyik székre és lábaimat felhúzva elkezdem kibontani a levelet.

„Kedves, Uma!

Szeretnélek meghívni téged a születésnapi bulimra, amit ma este, tartunk meg. Remélem, eljössz és biztosítod a jó hangulatot. Napnyugtakor a szobámban lesz, hogy még meghittebb legyen az egész. Ajándék nem kötelező én már annak is örülök, ha eljössz.

Szeretettel: Emma"

Szülinap? Nem is sejtettem, hogy most van. Bár megígértem Latinuxnak hogy vigyázok a kölykökre ma, amíg a párjával elmennek repülni egyet. Emma biztos megérti. Meg amúgy is szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy meghívta Alice-t is, akivel ha egy térségbe kerülök az sosem sül ki valami jól. Letéve a mellettem lévő kis asztalra a levelet a nap felé tekintek. Még van időm elindulni Latinuxhoz. Lehet addig is sétálok egyet a környéken. Felpattanok és átugorva az erkély korlátját lemászok a kastély falon. Emma szobája pont alattam van így annak az erkélyére mászok le elsőnek. Bekopogok és elég hamar ki is nyílik az ajtó. Emma haja kócos és egy lila papírdarabka ragadt bele. Erre felkuncogok, de ő ezt figyelmen kívül hagyva elmosolyodik és boldogan köszönt.

- Szia, Uma. Hogy, hogy ide jöttél? A meghívóba napnyugtát írtam nem? – Kérdi elgondolkodva.

- Igen ne aggódj, csak gondolkodtam benézek. – Mondom miközben nevetve veszem ki a papírdarabot a hajából. – Illetve szerettem volna szólni, hogy bár tényleg nagyon szívesen jönnék, de már elígérkeztem máshova. – Mondom, a tarkómat dörzsölve mire kicsit elszomorodik.

- Hát ez ellen nincs mit tenni. – Mondja a földet nézve. – Nem baj akkor majd nélküled leszünk. Bár szerintem ennek Alice örülni fog. – Erre mindketten felnevetünk.

- Amúgy segítsek valamit? Ketten biztos hamarabb végeznénk.– Erre Emma arca felragyog és berángat a szobába. Az egész szoba tele van lila és rózsaszín díszekkel a transzparens pedig a földön heve mellette festék és víz.

- Épp festek, de te addig feltehetnéd a többi díszt oké? – Kérdi izgatottan. Én bólintok is mindketten neki állunk megcsinálni a maradék dolgokat.

- Látom nagyon izgatott vagy e miatt a buli miatt. – Mondom miközben egy lila hajtogatott pillangót próbálok felragasztani. – Megkérhetted volna amúgy a szobalányokat vagy valakiket a dolgozók közül, hogy csinálják ezt meg neked. - Mondom kuncogva.

- Az úgy nem az igazi. – Mondja, de nem néz fel a festésből. – Szerettem volna életemben először csinálni valamit magamtól. – Ekkor hátraül a lábára és az ecsetet piszkálja az ujjaival. – Látni téged hogy milyen önálló vagy. Hogy vannak saját döntéseid... és hogy nem érdekel, mit gondolnak mások, mert azt teszed, amit te jónak látsz. Ezeket a tulajdonságaidat kedvelem a leginkább. – Mondja kezeit a szívére téve.

- Emma? – Kérdem halkan. Teljesen ledöbbentet. Azt hittem ő is önfejűnek és beképzeltnek tart, mint Alice vagy a többi őrzőtanonc. Azok, amiket viszont az előbb elmondott igazán jól estek.

- Tudod minket őrző gyerekeket a szüleink vezérelnek. Ők mondják meg mit mikor és hogyan tegyünk. Bár nem csodálom hisz őrzőnek lenni nagy felelősség, de még is... mi gyerekek vagyunk! Még sem adatott meg nekünk a normális gyermekkor. – Szomorúan néz le a papírra, amire lecsöppen egy kis festék az ecsetről.

- Tudod nem olyan jó, ha nincs, aki irányítson. – Mondom, mire felém emeli kissé könnyes tekintetét. Kezemben a pillangóval játszadozva mondom tovább. – Nekem nem igazán voltak igazi szüleim... Mindenki nevelt, de közben senki sem. Ha nem fogadtam szót nem szóltak, sőt gyakran nem is érdekelte őket-mit csinálok. Így visszagondolva talán jobb lett volna, ha lett volna normál családom, de ez akkor számomra olyan természetes volt. Nem voltam szomorú miatta és sosem aggódtam a miatt mit gondolnak mások hisz senki sem gondolt rám. – Mély levegőt veszek, és Emma felé fordulok. Ő is úgy ledöbbent, mint én az előbb.

- De biztos szeretek valamennyire. – Mondja felállva, de lábai remegnek.

- Ők akasztották rám az Uma gúnynevet. Aztán mivel elkezdtem használni már nem gúnynév volt, hanem az én nevem. Szóval nem hinném, hogy azok, akik ilyen neveket aggatnak, valakire épp szeretik az illetőt. – Fájdalmasan felkuncogok hisz csak most eset le mennyire utáltak engem abban a faluban. Pedig gyerekként nem bántott, nem érdekelt, normálisnak tűnt.

- Uma nem az igazi neved? – Kérdi Emma teljesen lefagyva. Oda szalad hozzám és kezeit a vállaimra teszi. – Mond el mi az igazi! Kérlek! – mondja boldogan és izgatottan ugrál.

- Nem is tudom. Tudod, senki sem tudja még Chars sem. Szóval lehet nem jó ötlet. – Mondom levéve magamról kezeit és elé tolom azokat. Szomorúan lebiggyeszti ajkát és bánatos kiskutya szemekkel néz rám. – Nálam ez nem működik. – Nevetek majd megsimogatom a feje tetejét.

- De ez nem ér! Most nagyon kíváncsivá tettél! – Mondja, de aztán ő is nevet. Utána hamar elkezdtük ismét a dekorálást és elég hamar végeztünk is. – Köszönöm a sok segítséget. – Ölel át Emma az erkélyen állva. Bár az elején kissé meglep, de azért visszaölelek.

- Bármikor. – Mondom, mosolyogva majd kimászok és lemászok teljesen a kastélyon le a földre. Még visszafordulok Emma felé, akinek arcán teljesen boldog és izgatott mosoly látszik. – Jó bulizást! – Kiáltom fel.

- Majd teszek félre neked egy szelet tortát! – Kiált vissza mosolyogva.

- Ajánlom is! – Szólok, ismét majd az erdő felé veszem az irányt. De ahogyan kiérek, és kíváncsiságból visszafordulok a kastély falán hatalmas betűkkel ez a felirat fogad. „Fikhlima. Takarodj!" Szinte az egész falat belepi és a festék még friss hisz még folyik. Szívem kihagy egy ütemet a rémülettől majd ajkaimat összeszorítva hátat fordítok neki és tovább megyek. N em fog egy ilyen idegesítő kis mitugrász elijeszteni! ... De mi van ha... ha igaza van? Mi van, ha tényleg csak egy kívülálló vagyok, aki nem tartozik ide?