A sárkányok őrzője ~Szünetel~

16. Egy nap

A tetőn lévő kiskertben ébredek, mint mindig. Az egyik legnagyobb fának az ágain szoktam aludni bár megesett, hogy leestem, de ez nem tántorít el semmitől sem! A segítőm, azaz Mrs. Hill Helga folyton idegbajt kap, ha nem talál reggel a szobámba, de kezd belenyugodni a dolgokba.

- Hölgyem indulnunk kell az órájára! – Mondja a fa alatt állva. A legtöbbször megtalál, és ha nem kiabál, biztos jó reggelje van.

- Mivel kezdek ma? – Kérdem két lábamnál fogva az ágat és lelógva nézek szembe vele. Ő ijedten kap a mellkasához majd felsóhajtva és méltóság teljesen válaszol.

- Illemtan órája lesz. – Mondja a tetőről levezető lépcső felé sétálva. Még csak egy pillantásra sem méltat, teljesen figyelmen kívül hagy. Leugrom a fáról és gyorsan mellé futom. Aztán amikor leérünk, a másodikra meghallom a két általam legjobban kedvelt személy lábainak kopogását. John és Jason két oldalról bukkannak fel és mindketten átkarolnak engem.

- Szép jó reggelt Hercegnőm! – Mondja John sármosan mosolyogva. Fekete haja ball oldalt le van borotválva így csak jobb oldalt lóg lefelé szinte teljesen eltakarva a zöld szemét. Másik látható szeme kék, ami bár jobban illik a feketéhez még is imádom a kettős színű szemüket.

- Jó reggelt Angyalom! – Mondja Jason testvérével egyhuzamban. Neki a jobb oldalt van leborotválva a haja így a zöld szeme látszik, és a kék van takarásban. Átnyújt egy kicsike ibolyát, amit tetettet, meghatottsággal veszek át.

- Áh, ugyan ezt nem kellet volna! – Mondom ellépve eléjük és kezeik leesnek. Hátra felé sétálok, míg kezemet drámaian a mellkasomra szorítom. – Még a végén elpirulok. – Mondom, majd mindhárman felnevetünk. Az őket felügyelő is itt sétál velünk, egészen a földszintig ahol is elválnak útjaink. Én illemtanra megyek, bár ki nem állhatom. Ms. Bocchie tartja, bár én sokszor hívom a keresztnevén hisz annyira kiakad tőle jó nézni. A kis ér a homlokán, amikor ideges úgy kidagad, hogy szinte kirobban a helyéről. Belépve a kicsi terembe szinte azonnal látom, ahogyan a tanárom fejére kiül a csalódottság.

- Helló Ms. Bocchie. Hogy van eme szép reggelen? – Kérdem gúnyos mosollyal. Vöröses haja megint a fehér rózsás hajpántjával van hátra fogva. Virágmintás ruhája a földet súrolja és kilátszik a minimális sarokkal rendelkező cipője. Kezeit maga előtt fogja össze és megszorítva őket válaszol, erőltettet mosollyal.

- Igazán jól kedves Uma kisasszony. Örülök, hogy ismét megtisztelsz a jelenléteddel! – Mondja, aztán mikor Mrs. Hill elhagyja, a termet egyből megváltozik a viselkedése és az előbbi mondatához hozzá teszi. – Nem úgy, mint az elmúlt 3 napban nem igaz? Tán nem érti milyen fontos, hogy meg tanuljon viselkedni? – Kérdi idegesen, míg én szememet forgatva leülök és felteszem a lábamat az asztalra. A Mutogatós pálcájával lelöki a cipőmet és fintorogva beszél hozzám. – Nem tesszük fel a lábunkat az asztalra! Egy hölgynek sosem szabad ezt tennie!- Mondja, idegesen majd nagyban magyarázni kezd. Bár rossz kedve van, tudom, mivel úszhatom meg az órát és deríthetem jó kedvre.

- Mondja, hogy van a fia? – Kérdem megtámasztva az államat a kezemen. Szeme felcsillan és összeüti kezeit örömében.

- Hát el sem hiszed mily csodálatos volt! Egész nap a lótenyésztőnek segít az elhagyott kiscsikókat kezelni és... - És csak úgy ömlött belőle a szó! Ilyenkor sosem lehet leállítani. Szerintem, ha ilyen állapotban valaki lelőné, még akkor is vígan mesélné hogyan szedte le a drágalátos fia a fáról a macskát vagy éppen, hogy segített a sérült nyuszinak. Aztán Mrs. Hill szakítja félbe miután lejárt az idő és mennem kellet a következő órára.

- További szép napot Uma kisasszony! – Integet, utánam boldogan majd visszamegy a terembe. Végre egy laza nap. Mára nincs sok minden eltervezve, vagyis van, csak én nem fogok elmenni rájuk hisz minek?

- Van egy kis ideje még a következő óra előtt kérem addig is ne menjen messzire. Nekem beszélnem kell az új tanárával. – Mondja, és sarkon fordulva eltipeg. Kimegyek az udvarra ahol, mint mindig mindenki nyüzsög.

- Uma! – Szalad oda hozzám Chars boldogan. – Rég beszéltünk. – Mondja a tarkóját dörzsölve.

- Igen rég volt. De az óta sem történt velem semmi érdekes. – Mondom vállat vonva. Az egyik lovász oda hozza mellénk az egyik hatalmas lovat és átadja a szárat. – Mész lovagolni? – Kérdem, összefont kézzel miközben megpróbálok távol maradni a hatalmas állattól.

- Igen! Remek az idő és ehhez nem is kell más. – Mondja és kezével megsimítja a ló barna orrát. – Jól emlékszem, hogy nem tudsz lovagolni igaz? – Kérdi kedvesen továbbra is a lovat simogatva.

- Jap. – Adom, a rövid választ mire felém nyújtja a kezét.

- Gyere majd én, megtanítalak! – Mondja és én kicsit összezavarodva lépek hátra.

- Ugyan erre semmi szükség én nem... - Nemet akartam mondani. De a szemei olyan nyugodtságot tükröztek. Olyan szelíd és biztató volt nem tudtam nemet mondani. Kezemet lassan az övébe csúsztatom, amire gyengéden ráfog, és kézen fogva indulunk el az egyik füves elkerített rész fel.

Chars kiköti a lovat egy oszlophoz és mellém lép.

- Készen állsz? - Kérdi a csípőmnél átkarolva.

- Nem is tudom... - Mondom, amire kuncogni kezd.

- Nem félj, nem hagyom, hogy leess. – Mondja majd a ló mellé léptet. – Rendben tedd bele az egyik lábad a kengyelbe. – Mutat a fém hurokra vagy mire. Fellépek és megragadom két kézzel a nyereg két végét. Chars kezeit a csípőmre teszi és erősen fog. – Kezdj el rugózni, míg én háromig számolok, majd háromra lökd el magad és próbáld meg magadat felhúzni! – Mondja, amire nagyot nyelek. – Egy! ... Kettő! ... Három! – Mondja és még egy kicsit meg is emel így egyszerűbben ülök fel. A lábamat átlendítem és már fent is vagyok az állta hátán, aki megrázkódik. Chars megütögeti a nyakát és elengedve a nyerget, amit eddig fogott elkezdi lekötözni a póznáról.

- Hékás mit csinálsz? – Kérdem ijedten.

- Nem tanulsz meg lovagolni, ha folyton egy helyben állunk nem igaz? – Kérdi tovább ügyetlenkedve a kötéllel. Erősen markolom a nyerget amikor Chars elkezdi vezetni a lovat az itató irányába. 'Ügyes vagy!' Mondja Latinux nevetve. 'Neked pofád lapos!' Mondom, idegesen bár a végén megcsuklik, a hangom hisz majdnem leesek.

- Csak nyugodtan! – Mondja Chars és le sem veszi a szemét rólam.

- Könnyű azt mondani! – Mondom idegesen. – Nem alattad mozog egy irányíthatatlan szörnyeteg. – Idegesen szorítom még erősebben a nyerget mire az ujjaim is fehéredni kezdenek.

- Ugyan ne légy ilyen. – Mondja, nevetve majd oda jön mellém. – Csússz hátra! – Mondja, amire én engedelmesen hátrébb megyek. Felül elém és megragadja a kantárt erősen. – Megmutatom milyen az igazi lovaglás. – Fordul hátra. De én bár sejtem mire készül ijedten kapaszkodok a hátába, amikor is elindítja a lovat vágtába. Kezemmel a derekánál szorítom, míg arcomat a hátába nyomom. – Csukott szemmel nem olyan buli! – Szól hátra és én szép lassan nyitom ki. A szél az arcomba vág, míg a tájat lassan magunk mögött hagyjuk. A ló kecsesen és könnyedén ugorja át a kerítést és egy csapás mentén száguld tovább. Becsukom szemeimet és élvezem a szelet az arcomba és az érzést, hogy szabad, vagyok. Megállunk az erdő szélén és Chars lesegít a lóról.

- Na, milyen volt? – Kérdi, kedvesen mire átölelem és bár eleinte nem tudja, mire vélni, de visszaölel.

- Köszönöm... - Ez az egyetlen dolog, amit ki tudok mondani. Az itt töltött napjaim közül egyedül ezt és azt a napot szeretem mikor megismerkedtem az ikerkel. A többi maga volt a pokol számomra! És még messze a vége.