Specials

~ Dissapeared

~Eltűnt

~William

- Nem láttátok Ellát? – kérdezem egyik társam

Ő is, mint a többiek nemleges választ adnak. Egyszerűen eltűnt! Josh keresett meg, gondolván, hogy velem van, de nem. Felkeltette érdeklődésem és én is keresni kezdtem, de senki sem látta. Merre lehet? Valahol itt kell lennie! Ügyesen el tud bújni, de egyszer elő kell jönnie. Vissza megyek a házhoz, ahol találkoztam a vezetővel, s közlöm vele a tényeket. Idegesen túr hajába, majd a mögötte lévő falba csap egyet. Ennyire törődik vele? Hisz nem is ismeri. Miért érdekli, hogy mi van Ellával, ő az én barátnőm... vagy is csak az volt. De ez is csak a terve része, hogy el akarja venni, hogy elválasszon minket. Akkor miért érdekli ennyire, hogy hol lehet. Majd elő kerül. De azért aggódom. Jó pár órája már annak, hogy elváltunk egymástól. Josh azt hitte haza ment, de nem így volt. Utána keresett meg, és már én is körbe kérdezősködtem mindenkinél eredménytelenül. Hová tűnhetett? Nem olyan nagy ez a hely, hogy nyomtalanul elbújjon az ember órákra. De mi van, ha nincs is itt?

- Kint is szét kell néznünk. – fordultam a srác felé

- Gondolod, hogy ki ment? – kérdezte értetlenül

Sajnos igen! Ismerem, és ha magányra vágyik, akkor olyan hely kell neki, ahol nincs semmi zaj, ami elterelhetné figyelmét. Márpedig itt nem nagyon van olyan, úgyhogy valószínűleg ki ment. A magát vezetőnek nevező srác szólt még pár embernek, s a kapuhoz siettünk. Amerre a szem ellát, csak homok és forróság van. Messze a távolba egy aprónak tűnő szikla is van. Ott pihentünk meg, mikor új otthont kerestünk. Azon kívül nem sok hely van, ami Ellának tetszene. Elindultam a sziklához a többiekkel a nyomomban. Odaérve mérhetetlen csalódottság fogott el. Nem is tudom miért hittem azt, hogy még itt lesz. Gondterhelten túrok bele hajamba, elsöpörve azt szemeim elől. Most már tényleg aggódom. Hová mehetett? Miért nem jött még vissza? Nagyon nem vall rá az ilyesfajta viselkedés. Sosem csinált még ilyet. Ha el is kóborolt kicsit, hogy egyedül lehessen, mindig hamar vissza tért.

- William- szólít meg vezetőnk – Nézd. –tart felém valamit

Ella kendője. Mindig a csuklóján hordta, hogy takarja anyajegyét. Sosem vette le, még fürdéskor sem. Ez a kabalája is egyben. Valami történhetett vele! Bajban lehet! A sziklát megkerülve lábnyomokat vélek felfedezni, s követem azokat a többiekkel mögöttem. A nyomok egy idő után megváltoznak, keréknyomokká válnak. Remélem nem esett baja! Ez az egész az én hibám! Ha nem vagyok vele ilyen bunkó, és elutasító, sosem jön a kapukon kívülre. Nem bocsájtom meg magamnak, ha valami történt vele. Nem kellett volna így viselkednem vele. Iszonyúan fájt, hogy így elhagyott és lemondott rólunk, de tudom, hogy csak is miattunk csinált mindent. Hogy legyen hol élnünk. Haragudtam rá! Nagyon fájt, amit tett és most is fáj, de ettől függetlenül ugyan úgy szeretem. Szeretem attól a pillanattól kezdve, hogy besétáltunk húgommal a régi otthonunkba és megpillantottam, amint társaival felénk közelednek. Emlékszem, nem volt semmi aggálya felőlünk, nem gyanakodott és mindenféle próbatétel nélkül befogadott minket, a családjává fogadott bennünket. Nem találkoztam még hozzá fogható lánnyal, aki ennyire törődött volna mindenki sorsával, aki ennyi áldozatott lett volna képes meghozni, mint ő. De ugyan akkor egyszerre erős és törékeny is. Ő sem sebezhetetlen. Neki is szüksége lenne egy kis törődésre, még ha ezt nem is mutatja ki. Egyetlen önző tette sem volt az alatt a 3 év alatt, mióta ismerem. Mindig minket helyezett előtérbe és segített ahol csak lehetett. A kicsikért is elment a felnőttek birodalmába és egy percig sem érdekelte, hogy csapda. Tudta, hogy ő a fő célpont, de nem hagyta cserben társainkat. Neki csak az számított, hogy a családunk biztonságban legyen. Teljes erejével küzd és harcol értünk. Most rajtunk a sor, hogy megmentsük.

Nem tudom, hány órája gyalogolhattunk már, mikor társam észrevett egy hatalmas fémből készült erődítményt. Csak egy fényfoltnak látszik ebből a távolból. Ella elmondásai alapján jöttem rá, hogy ez a felnőttek erődje. Az egész épület fémlapokkal van körülvéve, hogy csak a fényt lássák, gndolván, hogy nincs ott semmi.

- Mi ez a hely? – kérdezi Josh

- A felnőttek búvóhelye. – nyelek egyet. – És Ella ott van bent! – szorítom ökölbe kezeimet elindulva

- Várj, nem mehetünk csak úgy oda! Észrevesznek egyből és elkapnak minket is! Ezt te sem akarhatd. – állít meg a gyáva féreg

Sajnos igaza van. Gondolkodj William! Hogy juthatnánk be észrevétlenül! Az adottságom! Az kell most ide! Bár én inkább átoknak, mint adottságnak nevezném, de most az egyszer jó célra is fel tudom használni. Elmondom társaimnak tervemet. A kapukon belépve már használom képességem, így a kamerák is megvakulnak, s nem láthatnak minket, mint ahogy senki sem, aki az épületben tartózkodik rajtunk kívül. Magabiztosan törünk előre, majd az egyik kanyarnál egy őszes hajú fehér köpenyt viselő nőbe botlunk. Kialakuló ráncai mutatják, hogy a harmincas évei vége felé járhat, szemei élénk zölden virítanak arcán. Ellát juttatja eszembe, s még elszántabban összpontosítok arra, hogy elvegyem a nő látását is. De nem használ! Miért nem működik?

- Ne is erőlködjön fiatalember. – húzza gunyoros vigyorra száját, s még jobban kirajzolódnak ráncai

Int a kezével, s pillanatok alatt körbevesznek minket. Védelmi pozíciót veszünk fel társainkkal, s felkészülünk a harcra.

- Nincs értelme ellenkezni, besétáltak az oroszlán barlangjába. Innen már nincs kiút. – kacag fel a nő, majd ismét int és elmegy

Minden erőnkkel és tudásunkkal küzdünk ellenük, de hasztalan. Elkapnak minket, s el kezdenek hurcolni. Egy alaksorba rángatnak, ahol cellák helyezkednek el végig a folyosón, majd az egyiknél megállnak és kinyitva az ajtaját belöknek minket egyenként.

- Most már nem vagy egyedül hercegnő. – szólal fel cinikusan az egyik felnőtt, majd itt hagy minket

Az orrunkig sem látunk a sötétben. De mire mondhatta, hogy nem vagy egyedül hercegnő? Ki a hercegnő? Van itt más is rajtunk kívül? Halk és erőtlen nyöszörgésre leszek figyelmes. Óvatosan közelítem meg, majd letérdelek elé, s csak akkor látom, hogy van itt valaki más is. Alig hallom lélegzetét. Óvatosan próbálom megkeresni a karját, hogy kitapinthassam pulzusát. Nyöszörögve húzódik arrébb érezve közelségem.

- Ne... kérem. – nyögi ki erőtlenül

A felismerés villámként csap le rám.

-Ella!