Vasember - Az elveszett testvér

Prológus

"Tisztán emlékszem arra a napra, mikor megtudtam, hogy a szüleim életüket vesztették autó balesetben. Akkor még 21 éves voltam, és ez a hír eléggé felkavarta az amúgy is romokban heverő lelkivilágomat. Emlékszem, a szobámban ültem, keservesen sírtam. Valamibe bele kellett fojtanom a bánatomat, ezért kilépve a szobából megindultam egyenesen az apám dolgozó szobája felé. Ott leültem a nagy íróasztal mögé, majd az asztal alsó fiókjából elővettem egy üveg whisky-t, meg egy poharat. Töltöttem magamnak, majd egy szuszra megittam. A folyadék mardosta a torkomat, azonban  ez a legkevésbé sem érdekelt, újra és újra töltöttem a poharat. A hatodik ilyen lehúzott pia után azonban már nem tudtam többet inni. Ekkor kopogni kezdtek az ajtón.

- Anthony úr! Oda bent van? - hallottam meg a komornyikunk hangját.

- Hagyjon békén! - kiáltottam neki, bár nem hittem, hogy meghallotta.

- Nagyon kérem! Nyissa ki az ajtót! - mondta határozottan. 

- Azt mondtam, hagyjon békén! - mondtam, de a komornyik nem tágított. Megismételte azt amit az előbb mondott. Elhatározva, hogy jó alaposan leordítom a fejét, felugrottam apám székéből, de az ital azonnal a fejembe szállt, ha még nem volt ott, és a földre estem. Fel is adhattam volna. Had kiabáljon az a szerencsétlen komornyik annyit amennyit akar, engem úgy sem érdekelt. Azonban mint valami lelki ismeret szerűség, apám alakja jelent meg előttem.

- Biztos így gondolod, fiam? Jobb, ha feladod? Nem lenne sokkal jobb érzés, ha legyőznéd az előtted tornyosuló akadályokat? - erre csak bólintottam. - Akkor soha ne adj fel semmit!

Apám alakja egyre halványabb és halványabb lett. Utána kaptam, hátha megtudom fogni a nadrágja szélét, de ez nem sikerült. Örökre eltűnt a szemem elől. Megráztam a fejem. Ilyet én nem láthattam.

- Túl sokat ittam. - mondtam, majd egy fejbólintással értettem egyet magammal. Valahogy sikeresen elvánszorogtam az ajtóig, majd kitártam azt.

 A szándék, hogy leordítsam a komornyik fejét, amiért nem tudott békén hagyni, azonnal elillant, amikor megláttam a férfit, amint a két éves öcsémet, Nathan-t tartja a karjai között. Karomba vettem a nagyokat szuszogó fiút, majd szorosan magamhoz öleltem. Tisztán hallottam ahogy kicsi szíve hevesen dobog. Annyira irigy voltam rá. Ő még nem értheti, fel sem foghatja milyen nagy veszteség ért minket. Ezen gondolatokon haladva, gyors és felelőtlen döntést hoztam meg. Nathan-nek muszáj szerető család körében felnőnie! Tudnia kell milyen érzés, ha vannak szülei az embernek!

- Sebastien! - szólítottam meg az előttem álló komornyikot. 

- Igen, uram! - nézett rám.

- Találnod kell az öcsémnek egy megfelelő családot, akik feltudják nevelni őt.  - mondtam ki nehezen a szavakat.

- De uram! - háborodott fel. - Leakar mondani a testvéréről?

- Nem mondok le róla, csak nem akarom azt, hogy úgy nőjön fel, hogy nincsenek szülei. Egyébként is! Én örököltem meg az apám cégét, és nem sok időm lesz egy gyerekkel foglalkozni. - érveltem. Sebastien egy darabig némán állt előttem, majd meghajolt és magamra hagyott Nathan-nel.  Néma csöndben megindultam a szobám felé. Nem akartam semmit sem, csak, hogy még egy kis időt tölthessek vele.

A szobában ültem az öcsémmel vagy két órát, mikor Sebastien lépett be az ajtón. 

- Uram!  Találtam egy megfelelő helyet a testvérének.

- Máris? - néztem rá, mire bólintott. Nem akartam oda adni neki Nathan-t. Megráztam a fejem. Ez lesz neki a legjobb.  Átnyújtottam neki a fiút, majd végig néztem, ahogy a komornyikom kisétál a szobámból az öcsémmel a kezében."