Vasember - Az elveszett testvér

Part 1.

~~Tizenhárom évvel később~~

Ez a nap is ugyan úgy indult, mint a többi. Az óra pontosan reggel hat órakor kezdett el csörögni, kiverve az álmokat a szememből. Nem akartam felkelni, de a ricsaj, amit a kis időmérő eszköz adott ki magából, nem hagyta, hogy újból az álmok országába kerüljek. Nem volt mit tenni, lenyomtam a kis gombot a szerkezet tetején, mire megnyugtató csend árasztotta el a szobát. Meg volt rá a lehetőségem, hogy újból visszaaludjak, azonban már nem tudtam volna elaludni. Az ágy szélére csúsztam, ahol ülve egy hatalmasat nyújtóztam. Miután megtornáztattam elgémberedett végtagjaimat felálltam az ágyról, és a tegnap gondosan előkészített ruhadarabokkal együtt bevánszorogtam a fürdőbe, ahol vettem egy nagyon kellemes öt perces zuhanyt, majd egy törülközővel a derekam körül, a tükör elé álltam. Letöröltem a bepárásodott üveget, csak, hogy meglássam miféle zombi szerűség állhat benne. Azonban kellemes csalódás fogadott. A párnák a szemem alól kezdtek eltünedezni, ami csak annyit jelenthet, hogy a rémálmok, amiket látni szoktam végre abba maradtak, és rendesen végig tudom most már aludni az éjszakát. Megfésültem az amúgy is szanaszéjjel álló hajfürtjeimet, utána felöltöztem. Egy térdeinél szakadt farmer nadrágot választottam, és egy fekete pólót, aminek a hátulján fehér betűkkel HATE YOU felirat díszelgett. Felé még felvettem egy világoskék, kapucnival ellátott pulóvert, majd visszamentem a szobába. Gyorsan bepakoltam a táskámba az aznapi könyveket, majd leültem az ágyra és vártam.

- Nathan! Kész a reggeli! - hallottam meg az anyám hangját, aki mint minden egyes reggel korábban kelt, hogy nekem reggelit csináljon. Mosolyogva fogtam meg a táskámat, majd lerohantam a konyhába, ahol az étkező asztalon két személyre volt terítve, ugyan is apám éjszakásként dolgozott, és majd csak akkor jön haza, mikor én már nem vagyok itthon. Leültem az asztalhoz, és elkezdtem enni a palacsintát, ami már a tányéromon volt. Anya a gáztűzhely mellett állt és a következő adagokat készítette.

- Ma egy kicsit későn jövök haza. Tom áthívott magához, mert nem érti a matek feladatokat, és megkért rá, hogy segítsek neki. - raktam egy falatot a számba.

- Rendben, de ne gyere soká!

- Holnap amúgy is szombat. Nem aludhatnék náluk? - vetettem fel az ötletet, mire csak egy sóhajtás volt a válasz.

- Rendben, de amint rosszul viselkedsz, azonnal érted megyek és haza hozlak! - fordult felém és a kezében levő merőkanállal, amiről csöpögött a folyékony palacsinta tészta, rám mutatott.

- Anya! Tizenöt éves vagyok, nem kell értem jönnöd! Egyedül is haza tudok jönni. - forgattam meg a szemem, mire csak a nyelvét nyújtotta rám. Ezt szerettem benne. Nem viselkedett annyira szigorú anyaként, csak próbált annak látszani, de sose vitte túlzásba.

Pár perccel később kopogtattak az ajtón, amire azonnal felugrottam a székről, amin eddig ültem, majd amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a cipőmet és köszönés után kirohantam az ajtón. A verandán az előbb említett haverom állt, egy fekete csőnadrágban, piros pulóverrel, és hogy egy kicsit hirdesse, hogy ő más, mint a többiek egy vasemberes baseball sapkával takarta el barna fürtjeit.

- Szia Nate! Mi a pálya? - emelte a kezét felém, amibe én boldogan adtam egy ötöst.

- Megint korán jöttél. - vettem a kezembe gördeszkámat, mire a srác csak megvonta a vállát, majd amint az öve is a kezében volt, elindultunk a kötelező börtön felé. Az út tarthatott vagy húsz percig. Hamarabb is odaértünk volna, ha nem kellett volna megállni a boltnál Tomnak kaját venni, ami helyett inkább édességre költötte a pénzét.

A nagy vaskapu előtt leugrottam a deszkáról, majd a kezembe véve léptem be rajta. Amilyen gyorsan csak tudtunk a csapat harmadik tagjához siettünk, aki már alig tudta kivárni, hogy mellé érjünk.

- Végre! Hol voltatok? - kérdezte érdeklődve, és enyhén idegesen Timothy, habár még sose szólítottuk így. Fejemmel Tom felé biccentettem, mire valamelyest kezdte érteni késésünk okát. - Haladhatnátok egy kicsit gyorsabban. Tudjátok, hogy az első óránk Mrs. Williams-sal lesz.

- Csak nem azzal az idegesítő vén nyanyával? - Tom egy csokis zacskóval bajlódott - Kértek egy Buenót? - emelte felénk a kibontott zacskót. Tim megrázta a fejét, de mivel én nagyon szeretem ezt a csokit, kivettem az egyiket.

- Csoki! - mondtam, úgy, mint egy kis gyerek.

- De igen vele. Ti is tudjátok, hogy nem jó ötlet őt felidegesíteni. - Tim mellettem állt, és az idegtől remegett.

- Ez nem igaz. Bírja ő a viccet, csak nem mindegy, hogy mit mondasz neki. - szólt bele Tom, aki jóízűen majszolta a csokit. Timet ez nem nyugtatta meg, ezért a vállára tettem a kezem.

- Te csak menj előre! Ha sietsz, nem fogsz elkésni. Nekem még be kell pakolnom szekrényembe, és ahogy látom, Tom sem siet sehova. - mondtam, mire bólintott egyet, majd nagy léptekkel indult meg a töri terem felé, ahol az első óránk volt.

- Egyébként nem értem, hogy miért barátkozik velünk ez a srác. - nézett utána Tom, mire csak egy apró mosolyt ejtettem. Én tudtam.

Év elején kezdődött, nekem is teljesen új volt ez a gimnázium dolog, meg teljesen egyedül voltam ismeretlenek között. Nem sikerült egyből barátokat szereznem, de nem adtam fel, még úgy sem, hogy a felsőbb évesek folyamatosan szekáltak. Vagy is csak szekáltak volna, ha hagyom magam. Hamar megunták, hogy nem mennek velem semmire, így kerestek egy nálam sokkal esetlenebbet, ami így könnyű prédává tette őt előttük. Ez a préda volt Timothy Pride. Ha tudom, hogy ennyire messzire mennek a szekálásával, talán jobban elláttam volna a bajukat annak ellenére, hogy nem szeretem az erőszakot. Na ami a lényeg, hogy megvédtem Timet a zaklatásoktól, és ezért úgy érezte, hogy a közelemben nagyobb biztonságban van. Nem bánom, hogy a barátom lett, hiszen a kis stréber jellemének köszönhetően sokat segít nekünk a tanulásban, így nem egy tantárgyból javultak a jegyeink. Csak azt sajnálom, hogy nem tudok neki egy kis önbizalmat adni.

- Igyekezzünk, mert nagy bajba kerülünk! - indultam meg az ajtó felé, utána egyenesen a szekrényemhez. Bajlódtam egy sort a zárral, ugyan is teljesen elfelejtettem a jelszót, amikor eszembe jutott, hogy a telefonomba beírtam pont emiatt. Szóval mire sikerül kinyitnom a zárat eltelt fél perc szóval a büntetés most már garantál. Persze Tomot ez egy kicsit sem érdekelte. Valamilyen oknál fogva szerette szívatni a lassan hatvanas éveiben járó nőt. Futólépésben indultunk meg a terem felé, ám az ajtó előtt megtorpantunk. Odabentről tisztán lehetett hallani az öreg hölgy hangját, amint nagyban a II. világháborúról magyaráz. Egyből az eszembe jutott, Amerika hőse, Amerika Kapitány. Mondjon bárki bármit, nekem ő a legnagyobb hős a világon. Még vasembernél is.

- Kopogsz te, vagy nekem kell? - nézett rám Tom, mire intettem neki, hogy csak tessék. Kopogjon, ha akar. A bal kezét kopogáshoz emelte, ám mire megérinthette volna a fából készült keretet, hangos köhintések hallatszottak odabentről.

- Igyekezhetnének egy kicsit gyorsabban! - hallatszott ki a teremből Mrs. Williams rikácsoló hangja. Teljesen lemerevedtem, még a vér is meg fagyott bennem. Tom is meglepődött egy kicsit.- Mr. Miles és Mr. Cry! Befáradnának végre?

Tommal egymásra néztünk, majd amilyen gyorsan csak tudta kitárta előttünk az ajtón, majd beléptünk rajta. Mrs. Williams az asztala előtt állt, és keresztbe tett karokkal nézett a mi irányunkba. Nyeltem egyet. Vajon, most mit kell csinálnunk büntetés gyanánt?

- Remélem, van valami rendes magyarázatuk arra, hogy miért késtek.

- Az úgy volt...- kezdtem, de természetesen Tom nem hagyhatta ki, hogy ne nyögjön be valami baromságot.

- Képzelje tanárnő elraboltak minket az UFÓ-k az este, és csak mostanra tudtak minket visszahozni. Örülhetne, hogy egyáltalán van rajtunk ruha.

- Gondolom ön ezt viccesnek találja Mr. Cry azonban meg kell súgnom, hogy ez a kifogás harmat gyenge, ugyan is tudom, hogy az UFÓ-k nem vinnének el egy olyan tudatlan fajankót, mint akit ön is képvisel. - a tanár hangja érzelemmentes volt, de ezt egy amolyan visszavágásnak szánta, az előbbi beszólásért.

- Elfelejtettem a szekrényem kódját, így azzal vacakoltam egy ideig, ezért késtünk. - mondtam az igazat, mire a tanár intett nekünk, hogy ezt a magyarázatot elfogadja, szóval leülhetünk a helyünkre, ami az ablak felőli padsor utolsó padjában volt.