Childhood - Bill Skarsgård/Roman Godfrey

Chapter 4

Az erdőben volt egy nagyon szép és magas szikla aminek tetejéről tökéletes lehetett látni az egész várost. Kipattantam Roman mellől és észtvesztve rohantam, hogy én mászak fel elsőnek.-Ez nem volt fair!-duzzogodt a szikla alatt állva.

-Hisztis.-ráöltöttem nyelvem majd kimásztam a szikla szélére.

-Nem is vagyok hisztis.-morgott tovább miután felmászott és leült mellém.

-De egy kicsit az vagy.-mosolyogtam rá. Ott ült mellettem életem szerelme és nem tehettem semmit, nem foghatam meg a hatalmas tenyerét, nem simíthattam végig hibátlan arcát. Azt hiszem erre mondják hogy közel van, mégis oly távol. Zöld szemeit végig legeltette a városon, majd utána az arcom kezdte fürkészni. Éreztem most jön a nehéz rész.

-Hiányoztál.-suttogta telt ajkai közül.

-Miért mentél el?

-Mert így volt helyes.

-Mikor elmentél.-kezdtem bele lehajtott fejjel, ujjaim tördelve.-Azt hittem meghalok. Egyszerűen nem bírtam nélküled élni, nem akartam lefeküdni mert nem voltál ott és nem akartam felébredni mert tudtam, továbbra sem fekszel mellettem. Elviselhetetlen voltam. Sokszor képzeltem el, mi lenne ha újra találkoznánk, csak eljátszottam a gondolattal, tudod. De így...hogy itt vagy, itt teljes életnagyságban...úgy érzem gyenge vagyok. Gyenge vagyok azt tenni amit akartam.

-Mit akartál tenni?

-Leakartam kiabálni a fejed, aztán felpofozni és örökre elfelejteni...de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá.

-Ennek azért egy picit örülök.-jegyezte meg mosolyogva majd lassan megfogta kezem. Ujjai alatt bizsergett a bőröm, megvesztem mellette.-Én sosem akartalak elfelejteni, megtanultam élni a hiányoddal.

-Ennek azért egy picit örülök.-ismételten meg mondatát majd felpillantottam rá. Szemeiben megcsillantak a nap fényei. Éreztem ahogy magába szívnak. Újra elvesztem bennük. A gyönyörű zöld szemeiben. Ott akkor nem érdekelt mi lett volna ha, vagy hogy mi lesz ez után, csak néztem őt és nem gondolkoztam. Egy percet se. Roman ajkait mosolyra húzta és lassan de biztosan átkarolt. Ahogy mellkasa újra az enyémnek feszült éreztem heves szívverését. Örültem hogy ezt váltom kibelőle.

-Sietsz haza?-kérdezte miközben hajam cirogatta. Nemleges válaszomat hallva kuncogni kezdett.-Akkor ma velem vacsorázol.

-Ugy nem akarsz étterembe menni!?-nyüszörögtem karjai közt.

-Nem, nálam fogunk vacsorázni. A jó öreg kanapén, egy doboz pizzával.

-Tényleg?-csillant fel a szemeim. Roman vigyorogva bólintott. Újra együtt töltünk egy estét, ami minden bizonnyal a jövőnket fogja megalapozni, már ha lesz jövőnk. Talán még beteljesülhet az álmom, az az álom amit akkor szőttem mikor Romannal a rózsaszín ködben úszkáltunk.

-Min töröd a buksid?-kérdezte majd finoman megkopogtatta a fejembúbját.

-Csak gondolkoztam.-megvontam vállaimat. Roman zöld íriszei aggódóan fürkészték szeplős arcom. Az én, hasonlóan zöld szemeim levándoroltak ajkaira majd onnan egészen a nyakára. Felsóhajtottam. Vajon lehet ez még olyan mint volt? Régen olyan tökéletes volt minden, egymásnak éltünk, egymásért cselekedtünk. Ha akkor, nem megy el talán még mindig együtt lennék.

-Túl sokat gondolkozol.-rázott vissza újra, édes hangja a valóságba.-Szeretném ha elfelejtenénk mindent amit tettem, tettünk. Megtennéd hogy...megbocsájtasz nekem?

-Megvárom a pizzát és majd utána eldöntöm.-feleltem mosolyogva.

-Hat persze hogy megvárod a pizzát.-megforgatta szemeit majd megegyszer végig simította arcom. Ujjai nyomott hagytak arcomon, éreztem ahogy lángra lobban az általa érintett felület. Végre újra éreztem hogy élek. Vele. Mellette.