Szívszédült

6. fejezet

„Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk." (Demjén Ferenc – Szerelem első vérig)

Nem tudok ma nálad aludni. Sajnálom.

Zoé értetlenül olvassa el újra és újra az sms-t. Egy szál törülközőben ül a kanapén, a hajából a mellkasára és a hátára csöpög a víz, mert az sms épp akkor érkezett, amikor lehajolva törülközőt akart köré csavarni, azonban ahogy elolvasta, kiszaladt a lábából az erő és a kanapéra roskadt. A kanapéra, aminek már a másik részét is kihajtotta, sőt, már meg is ágyazott Ricsinek.

Nem tudok ma nálad aludni. Sajnálom.

Ez most komoly? Miért kezdi már megint Ricsi? Most tényleg újra meg kell győznie, hogy nincs abban semmi, ha nála alszik? De hát ezt már bebizonyította a múltkor... És mi van, ha valami más oka van annak, hogy nem akar jönni? Mi van, ha... Nem, biztosan nem, Zoé nem akarja, hogy ilyesmi jusson eszébe, de hiába, attól még a gondolatai közé furakszik, hogy Ricsi talán az elmúlt hetek alatt összejött valami nővel, és... Zoé válla kicsit beesik, a mellkasa összeszorul, és bár szégyelli magát miatta, de könnyek szöknek a szemébe.

Elviselhetetlen számára a gondolat, hogy Ricsi beleszeret valakibe. Nemcsak szomorúságot, fájdalmat és kétségbeesést érez, hanem haragot is, bár tudja, hogy ez egyáltalán nem jogos. Ricsi nem tartozik hozzá, nincs kettejük között semmi, bármikor megtörténhet, hogy talál egy nőt... De ha Zoé elképzeli, hogy Ricsi valakit átölel, megcsókol, hogy esetleg elhozza egy vasárnapi ebédre, akkor úgy érzi, hogy egyszerűen semmi értelme élnie. Pedig ez szánalmasan drámai kijelentés, eltúlzott, logikátlan ostobaság, olyasmi, amit Zoé sosem feltételezett magáról. Miért kell, hogy ilyesmit érezzen? És miért nem tud Ricsi konkrétabb lenni? Nem gondolja, hogy ez így kevés? Hogy legalább valami magyarázatfélét megérdemelne?

Nem tudok ma nálad aludni. Sajnálom.

Egész héten alig várta, hogy végre péntek legyen. Minden egyes átkozott nap és este kész kínszenvedés volt. Bár Kamilla, Adrián és István is többször felhívta, de attól még nagyon egyedül érezte magát. Az elmúlt hetekben, ha haza is jött, legfeljebb csak egy éjszakára, és olyankor tanulnia kellett a másnapi vizsgára, de most nem volt semmi, ami elterelje a figyelmét. Furcsa, de megszokta, hogy mindig van körülötte valaki, akihez fordulhat, hogy mindig van valaki, aki bekopog a szobájába Istvánéknál, aki pont az ő véleményét akarja tudni, aki vele akar lenni, megszokta, hogy nincs egyedül. És szerette, hogy így van. Talán ezért is volt olyan nehéz az elmúlt hét, pedig máskor sose bántotta a magány, mindig le tudta magát foglalni – persze ezzel most sem volt probléma, csak valahogy állandóan ott motoszkált benne az érzés, hogy egyedül van.

És persze itthon sokkal többet gondol Ricsire. Ha együtt volt az egész család, vigyáznia kellett, mire gondol, Lizi miatt, illetve egyébként is lekötötték annyira, hogy ne folyton Ricsin járjon az esze. Itthon azonban... hát, igen, tulajdonképpen minden kis apróságról Ricsi jut eszébe. A könyveiről, mert a férfi alaposan áttanulmányozta a polcát, megállapítva, hogy nem éppen lányos olvasmányokat szeret, a számítógépéről, mert Ricsi oda ült le sorozatot letölteni, aztán természetesen a konyháról is, hiszen együtt főztek, a szőnyegről, amin Ricsi legalább öt percig mászkált mezítláb, közölve, hogy ez jó érzés a talpának, és akkor itt van ez a hülye kanapé is, ami újra és újra veszélyes irányba tereli a képzeletét...

Igen, a kanapé határozottan egy veszélyes bútordarab a gondolataira nézvést. Bár hozzátartozik, hogy ezen a rengeteg romantikus könyv sem segít, amit az utóbbi időben elolvasott. Mert ha még csak sima, egyszerű, amolyan édes-rózsaszín lányregények lettek volna, akkor talán nem is lenne olyan nagy a baj, de nem egyben mindenféle visszafogott – vagy éppen a legkevésbé sem visszafogott – erotikus jelenetek is voltak.