Szívszédült

8. fejezet

„... hogy mi legyen, majd dönteni kell... Vigyázz rám!" (Dés László – Vigyázz rám)

Zoé nagyon szeretné megnyugtatni Ricsit, hogy tényleg nincs semmi baj, de egyszerűen nem elég erősek benne a szavak ahhoz, hogy hangokba öltözhessenek. A lány úgy érzi magát, mintha víz alatt lenne, minden elmosódott, zavaros – kopott, álomízű valóság.

– Mindjárt jövök – hallja Ricsi hangját, és bár Zoé próbálná mondani, hogy jobban örülne, ha a férfi mellette maradna, de csak valami tétova nyöszörgésre futja az erejéből, amivel talán csak még inkább megijeszti a férfit. Pedig Ricsi így is épp eléggé ideges, érezni a hangja feszült remegésében.

A lány lépteket hall, aztán megint Ricsi hangját, bár ezúttal halk és visszafogott.

– Nem, jól vagyok. Ne haragudj, hogy az éjszaka közepén hívlak, de... segítened kell. Én... szóval van nálam valaki, és azt hiszem, lázas, fogalmam sincs, hogy mit kellene... Igen... Nem... Nem, semmi nincs... Köszönöm. Siess, jó?

Újra léptek. Zoé küszködik, hogy kinyissa a szemét, hogy megmozduljon, de minden tagját ólomsúllyal húzza le a fáradtság. Érzi, hogy Ricsi újra megérinti a homlokát, és a férfi tenyere kellemesen hűvös, ami nagyon jóleső és megnyugtató érzés.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – suttogja Ricsi.

Ha képes lenne rá, Zoé azt felelné, hogy ő egyáltalán nem aggódik. Máskor is gyűrte már le így a hirtelen érkező láz, tudja, hogy most ugyan valószínűleg elég pocsékul fest, és az is tény, hogy nem érzi magát valami jól, de egy kiadós alvás ezt mind rendbe hozza, legfeljebb holnap egy kicsit gyengébb és bágyadtabb lesz. Jó lenne, ha ezt Ricsivel is meg tudná osztani, ha lenne benne annyi erő, de akárhogy küzd, újra csak fakóra mosott, érthetetlen szavak szakadnak fel az ajkáról.

– Kérsz valamit? – kérdi Ricsi színtelenre sápadt hangon. – Hozzak vizet? Vagy takarót? Fázol?

Zoét meghatja, hogy a férfi ennyire aggódik, de nagyon rosszul érzi magát attól, hogy így ráijeszt, holott ez egyáltalán nem áll szándékában. Úgy dönt, okosabb, ha nem próbálkozik a beszéddel, amíg valamennyire össze nem szedi magát, míg legalább egy kicsit nem múlik el belőle ez a fáradt kábaság.

A lány tehetetlenül hagyja, hogy elsodorja a láztól zavaros, szakadozott álom. A valóság hangjai úgy érkeznek el hozzá, mintha rosszul hangolt rádiót hallgatna, és minden, amit érzékel, tompa és ködös. Aztán dermedt hideg kúszik a csontjaiba, ösztönösen kucorodik össze – mintha ugyan azzal, hogy olyan kicsire húzza magát, amennyire csak képes, megőrizhetné a testében rekedt alig parázsló meleget.

Ricsi betakarja, aztán gyengéden az ölébe veszi és magához szorítja. Zoénak jólesik az ölelés, és még ebben a félálomtól kótyagos állapotban is közelebb bújik a férfihoz. Aztán Ricsit látja a zongoránál, a férfi mosolyog rá, pedig ez lehetetlen, hiszen a férfi most az ölében tartja őt – vagy az nem is most van?

A lány próbálná kinyitni a szemét, próbálna kapaszkodni a valóságba, de zuhan, egyre csak zuhan, csillagok között talán, apró fénypontok és sötétség, aztán bevizezett szivárvány vagy vízfesték összefolyt színei és úgy ragyognak, mint a hangok, mint Ricsi zenéje, de halkul, egyre csak halkul, és Zoé futni akar, futni a zene felé, de nem tudja, honnan szól, és hiába mozdulna, fekete kúszik a testébe a színek helyett...

A csengő éles hangjára Zoé megremeg. Pislogva nyitja ki a szemét, de szinte rögtön újra be is hunyja, mert bántja a lámpa élénk fénye. Izzadtnak, nyirkosnak érzi az egész testét, és nem tudja eldönteni, hogy fázik vagy melege van. Sötétségtől maszatos, ijesztő álomfoszlányok peregnek körülötte, de a valóság már tisztában nyer utat hozzá.