Szívszédült

10. fejezet

„Ülj le mellém. Valamit mondok..." (Tankcsapda – Mennyország Tourist)

Zoé dühös – valószínűleg egész életében sose volt még ennyire dühös, vagy ha mégis, hát nem emlékszik rá. Őrjöngeni, tombolni szeretne, és bár lehet, hogy erről csak a hormonjai tehetnek, de ez jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekli.

Nem fog hozzámenni Ricsihez. Nem, teljesen kizárt. Mégis milyen házasság lenne az övék? Hiszen Ricsi csak valami ostoba kötelességtudatból akarja elvenni... Nem, Zoé ezt nem bírná ki. Képtelen lenne együtt élni azzal a tudattal, hogy elvette Ricsitől a boldogságot. Mert lehet, hogy ő szerelmes a férfiba, de a férfi egyértelműen a tudtára adta, hogy nem szereti, de csak mert őt nem szereti, valamikor valakit még szerethet, és Zoé azt szeretné, ha Ricsi boldog lenne – de hogy tehetné ő boldoggá, amikor a férfi nem szereti? És mi lenne, ha évek múlva találkozna valakivel, akit megszeretne? Persze Zoé tudja, hogy Ricsi nem hagyná el, túl becsületes ahhoz, de szenvedne, és ő tehetne bármit, sosem lenne elég jó, Ricsi pedig sosem lenne igazán boldog...

Zoé összetörve rogy le az ágyra. Ricsi szobájában van – vagyis ez a szoba valamikor évekkel ezelőtt Ricsié volt. Az elmúlt hetekben néha belopózott ide, amikor biztos volt benne, hogy senki sem látja. Most azért jött ide, mert úgy hiszi, Ricsi itt keresné utoljára, sőt, talán soha eszébe sem jutna, hogy itt keresse, ami még jobb.

Nem akarja most látni a férfit. Tudja, hogy semmit nem beszéltek meg, hogy semmit nem döntöttek el, tudja, hogy előbb-utóbb szóba kell állnia vele, de most képtelen lenne rá. Ricsi pontosan azt a jövőt akarná adni, amire a lány annyira vágyik – csak éppen nem szerelemből, hanem kötelességből. Ez megalázó, dühítő és kétségbeejtő. Igazából szerencse, hogy Fanni meghallotta őket (és még mindig jobb, hogy Fanni hallotta meg a beszélgetést, és nem valaki más), mert Zoé biztos benne, hogy Ricsi meg akarta kérdezni, hogy miért is nem akar hozzámenni – erre pedig mégis mit mondhatott volna? Hogy azért, mert szereti?

Zoé gúnyos mosollyal az ajkán eldől az ágyon, magzatpózba gömbölyödik, és behunyja a szemét. Annyira kimerült. Az előző órák nagyon megviselték – állandóan figyelnie kellett, hogy ne kalandozzanak el a gondolatai, hogy ne képzeljen el semmi olyasmit, ami esetleg árulkodó lehet. Ez már múlt hétvégén is nehéz volt, de múlt hétvégén nem volt itt Ricsi is, és akkor nem érzett késztetést minden pillanatban arra, hogy elképzelje, hogyan hívja félre, hogyan mondja el, amit el kell mondania, és hogy mi is lesz utána. Ma ezt szinte lehetetlen volt megállnia, úgyhogy gyakorlatilag kerülte Lizit. Zoé bízik benne, hogy Lizinek ez nem tűnt fel, semmiképp sem szeretné őt megbántani – szeret a lánnyal lenni, csak most éppen túl kockázatos lett volna keresnie a társaságát.

Zoé ajtó nyitódását hallja, amitől megfeszül az egész teste. Őszintén reméli, hogy Ricsi nem indul a keresésére, még közel sem nyugodott meg, ezért aztán nem akar vele beszélni. A lány úgy véli, hogy ezt a pár percet csak azért nyerhette, mert Fanni visszatartotta a férfit, és őszintén hálás ezért. Most túl zavaros minden, túl felkavaró – talán majd este felhívja Ricsit, vagy... nem, egyelőre ezen képtelen gondolkodni, egyedül abban bízik, hogy Ricsi ad neki egy kis időt, hogy lehiggadjon és összeszedje magát.

A folyosóról léptek tompa dobbanása szűrődik be, valaki elhalad az ajtó előtt, Zoé úgy véli, Ricsi. Aztán ajtó csukódását hallja, majd megint lépteket – ezúttal valószínűleg Fanni, de neki sem jut eszébe benyitni ebbe a szobába.

Zoé testéből lassan enged ki a feszültség, és vele együtt mintha a düh is csitulna. Már nem dobog olyan őrülten a szíve. Képtelen megmozdulni. Még lehet olyan tíz-tizenöt perce, csomagolnia nem kell, már mindent összekészített, korábban csak azért távozott ezzel az ürüggyel, hogy ne legyen feltűnő, amiért a szobájába megy.