Csoportba zárva

Emlékek

Szembe álltam az egyik legfőbb ellenségemmel. Minden egyes mozdulatát árgus szemekkel követtem. Láttam megmozgatta az ujjait az ostoron, hogy jobb fogást találjon. Felemelte a kisujját, aztán csapott. Elugrottam előle, a kardomat megforgattam kétszer a kezemben és a két fiú elé álltam, akik már törökülésben ültek a földön. Látszott rajtuk, ebbe nem akarnak belekeveredni.

Támadásba lendültem. Gyors lábmozgással nekiiramodtam. Ő megpörgette az ostort. De ezzel csak közelebb engedett magához. Felugrottam egy dobozra, onnan pedig egyenesen mögé. Hirtelen megdermedt, ahogy a katanát a torkához szegeztem. A másik kettő hirtelen felpattant és egy lépéssel közelebb jött. A kezem meg se remegett. A szabad kezemmel megfogtam a kalapos nyakát, a másikkal a kardot elhúztam onnan. Egy pillantást vetettem a többi fegyveresre. Sajnos a srác kihasználta és kiütötte a kardot a kezemből. Az ostor a hasamat érte. Hatalmas fájdalom hasított belém. Mintha kimarták volna a bőröm. Próbáltam nem törődni vele. A cipőm orrával felkaptam a kardom. Eddig csak játszottam! Három gyors lépéssel a kalapos vakfoltjába kerültem és egy gyors mozdulattal megvágtam, ugyan ott ahol ő az előbb eltalált. Nem súlyosan, de azért annyira, hogy ne tudjon utánam jönni. Megfordultam és futásnak eredtem. A hasamra szorítottam a kezem, míg a másikkal a kardot visszaraktam a hüvelyébe, majd a hátamra kötöttem. Hallottam, ahogy az egyik utánam eredt.  Hátrafordultam, megnézni ki az. A szőke. Cikkcakkba futottam, nehogy célba vegyen. Minél hamarabb vissza kellett jutnom a kötélhez!

Két ház közé megbújva néztem meg a sebem. Mintha valami leégette volna a húst. Mégis miből van az az ostor? Próbáltam csillapítani a légzésem, nehogy meghallja. Szép lassan kinéztem a ház sarka mögül. Tiszta volt a terep. Az árnyékba haladva kerestem a kötelet. Pár méter után meg is találtam. Megfogtam és nekifutással ellendűltem a földtől. Az egyik teraszon landoltam. Onnan már csak pár emeletet kellett másznom. Felérve összerogytam. Pár percet pihentem, aztán bevonszoltam magam a szobába és lefeküdtem az ágyra összegömbölyödve.

Lassan nyitottam ki a szemem. A hasamhoz nyúltam, mert iszonyatosan fájt.

- Én nem fogdosnám a te helyedben! - szólalt meg egy hang. 

Azonnal felültem és az ágyam mellett lévő kést a hang irányába hajítottam. Mikor odanéztem a szőke ült velem szemben és a feje fölött mozgó, falba állt kést bámulta. Onnan úgy tűnt pár hajszálat le is vágott.

- Bocsi, most meg akartál ölni? - nézett rám döbbent arccal.

Nem válaszoltam. Felálltam és a fürdőszobába mentem. A sebem be volt kötözve és valami büdös krémmel volt bekenve. Kimentem és a szekrényhez fordultam. Kinyitottam és kivettem egy vörös kimonó*t. A fiúra rá se hederítve hátat fordítottam neki és átöltöztem.

- Nyugodtan ne is zavartasd magad! - mosolygott mögöttem.

- Minek, ha egyszer már láttál fél pucéran, mikor bekötözted a sebem. Ja, köszönöm!

Felé fordultam és rámosolyogtam. Odamentem és kihúztam a kardot a feje fölül.

- Miért vagyok itt? - kérdeztem tőle.

- Nem értem! - nézett rám furcsán.

-Hát, miért vagyok itt, ha az volt a feladatod, hogy elkapj? 

- Mert csak követnem kellett. Mikor láttalak, hogy felmászol a kötélen, követtelek. Tényleg hogy jutottál fel olyan gyorsan, olyan magasra?

- Meg vannak a trükkjeim. De akkor te miért vagy még mindig itt?

- Mert nagyon sok kérdésem van. Te miért vagy itt? Ide eddig csak férfiak jöttek! Miért nem mondtad, hogy lány vagy? Akkor nem bántottunk volna! És mi ez a szerelés?

- Nem tudom, hogyan kerültem ide. Azért nem mondtam, mert eddig nem találkoztam senkivel. És ez egy hagyományos samurai ruha... Viszont nekem is vannak kérdéseim. Mi történt velem? Vannak emlékeim, de semmi olyan ami ilyen harctudáshoz kapcsolódik. És ti kik vagytok?

- Mindegyikőnknek hirtelen ilyen képességei lettek. Mindenki mást gondol, de egy közös mindenkiben van: mindenki tanult előtte valamilyen harcászatot. Most mindenki abban a legjobb, amit régen tanult. Úgy tűnik te ilyen ninja féle vagy.... A csoportunk harminc főből áll. Ha szeretnéd elvihetlek a központba. 

- Majd később, most viszont el kell valahova mennünk! - ezzel kirohantam a teraszra és lecsúsztam a kötélen. Szőkeség is követett, de eléggé félénken. Együtt indultunk el a sivatag felé.

A sivatag egyik oldala a tengerben végződött. Még szerencse, hogy hoztam magammal kalapot, mert nagyon erősen tűzött a nap. 

- Rendben mondd meg a nevedet! - szóltam oda a fiúnak.

-Pomo vagyok, és te?

- Zinni. Ha nem bánod most egy kicsit koncentrálnék! Nem tudom honnan, de egy érzés azt súgja, hogy összpontosítanom kell. Úgy egy óra múlva, pedig megnézhetjük az a központot.

Ő letelepedett egy nagy sziklára, míg én nekikezdtem a zazen*-nek.

- Siess! Nem érek rá! - kiáltott rám az épület ajtajából. 

Én óvatosan sétáltam a fal mellett és mindent alaposan megnéztem. Beléptem az ajtón. A kalapom fátylát kicsit odébb mozdítottam. Nem volt bent sötét, így leengedve hagytam. Egy hatalmas teremben álltunk. A falak mentén óriási ablakok voltak kialakítva. Mindenhol székek, asztalok és kanpék voltak. A terem végén egy csigalépcső volt építve. Az egy félemeletre vezetett. Közelebb mentünk. Hirtelen mindenhol férfi alakok tűntek fel. Közelebb húzódtam Pomohoz és a kezembe vettem a hátamra akasztott kardot. 

- Gae itt az újonc! - kiáltotta el magát valaki a tömegből.

A fátyol mögül szúrós tekintettel néztem körbe. Hirtelen feltűnt a másik két srác is a lépcső aljában.

A lépcső tetején egy férfi állt meg. Pomo megfogta a karom és a lépcsőhöz húzott. Felnéztem és elállt a lélegzetem!

Ismerem! De hogy került ide? És miért hívják Gaenek?

kimono - hagyományos japán ruha

zazen - meditáció