Classmates (HUN)

2.rész- Imi és az utcai lámpa pislákoló fénye

A rövid séta, és a kimerítően rövid első nap meghozta a gyümölcsét. Imi hullaként dőlt bele pihe-puha ágyába, és ha nem csörren meg a telefon, azonnal el is aludt volna, pedig még csak 4 óra lehetett. A telefon, már megint az a fránya telefon, mindig mindent elront. Nagy nehezen felállt, és elkezdte előkotorni az idegesítő csengőhangú eszközt, ami beletelt egy kis időbe. Mire már a kezében tartotta, az illető letette. Imi kíváncsian nézte meg a nem fogadott hívások listáját, és ott virított Kornél neve az első, és a második helyen is, hisz hajnalban sem vette fel a telefont, de most kárpótlásként visszahívta:
-Haló!
-Szia Imi.
-Szia, nem úgy volt, hogy elfoglalt vagy?
-Számodra mindig lesznek szabad perceim - kezdte a gúnyos flörtölést.
-Akkor mégiscsak szükséged van rám a szobádban? - vette a lapot a másik.
-Igazából nem teljesen. Ma este ki tudsz jönni a parkba?
-Persze, nincs itthon senki, nem tartanak vissza. De neked miért mániád éjszaka kimenni oda? Tuti, hogy a szűz véremet akarod feláldozni!
-Már megint miről beszélsz? - nevetett a vonal túlvégén. Imi imádta amikor Kornél így hahotázik, mert elég fura nevetése volt, amitől ő is mindig rákezdett.- Meggondoltam magam - szólt végül bele a kagylóba. - Kellesz nekem... mármint segíteni. De nem a pakolásban...
-Dönts már el, hogy normális, vagy perverz leszel!
-Na jó, a lényeg, hogy meg akarok beszélni veled valamit. Ráérsz ma este?
-Persze, de az az este mégis hány óra körül van?
-Tudod mit? Tegyük izgalmasabbá, legyen éjfél.

Imi elrettent a késői óra hallatán, de a kíváncsiság nagy úr, így beleegyezett a találkozóba. Sejtelme sem volt róla mit akarhat vele megbeszélni barátja, éjfélkor, egy park kellős közepén. Az órák lassan teltek, nem tudott mit kezdeni magával, mert az izgatottságtól még csak aludni sem tudott. Tízet ütött az óra, majd tizenegyet, és végül a kismutató elérte a 12-es számot. A meleg indiánnyári időjárás miatt csak pulcsit vitt magával, a kulcsait és a legfontosabbat: a telefonját. Kornél nem mondott pontos helyet a találkozóra, így csak elindult a kicsiny park belseje felé. Ez volt az egyik kedvenc helye a városban: mindent tölgyfából borítottak, amiknek levelei ősszel a legszebb látvány volt, amit csak el tudott képzelni. A nappal nyüzsgő játszóterek most mind üresen, magányosan álltak, akárcsak Imi a központi szökőkút mellett. Néha látott egy-egy árnyat a sötétben a szeme sarkából, de tudta, hogy milyen környék ez, és hogy ez errefelé normális. Már egy negyed óra is eltelt, Kornél sehol. Gondolta most ő hívja fel, de semmi válasz. Csak állt ott egyedül egy pislákoló lámpa fénye alatt a szökőkút mellett. Már megunta a várakozást, de egy üzenetet még elküldött:

Me: Hol vagy?

Veréb Kornél: Mindjárt ott, csak akadt egy kis problémám.

Me: Tudod hol van az az ott?

Veréb Kornél: Ismerlek már eléggé hogy tudjam hova mennél éjfélkor egy parkban. A szökőkútnál várj meg! ;) 

Ezt meg mégis honnan tudja? Tényleg ennyire ismerné? Vajon milyen bajba keveredhetett már megint? Illetve milyenbe nem? Vajon ezúttal őt is magával rántja? És vajon mi lehet olyan fontos, és különleges, hogy csak éjfélkor egy titkos, és sötét parkban tudja megbeszélni vele? Ezek a kérdések kavarogtak Imiben, miközben leült a szökőkút peremére. Egy pár perc múlva lépteket hallott, és mivel nem egy nagy horror rajongó, legszívesebben nem egy pislákoló lámpa alatt ült volna éjfélkor.

-Szia Imi - ismerte fel Kornél hangját.
-Végre. Azt hittem már sohasem jössz.
-Hiányoztam? - húzódott mosolyra a szája. Kornél mosolya nagyon jellegzetes volt. Ez írta le legjobban a személyiségét. A huncutsága, az önbizalma, a fiatalsága és az érettsége, a szabadságága, minden, egyszerűen minden, de minden benne volt a mosolyában...de nem ebben, és ezt Imi is észrevette. 
-Nem, csak féltem, hogy egy ukrán szervkereskedő eladja a belsőségeim. És...mizújs? Úgy értem, miről akartál beszélni?
-Nos, ez nem a legkellemesebb téma, és tudom, hogy hülyeség, de akkor is kíváncsi vagyok a véleményedre, mert te is hasonló helyzetben voltál, és-
-Bökd már ki!
-A nővérem.
-Lilla?
-Igen.
-Mi van vele?
-Tudod, elég közel állunk, de...
-De? Ugye nem történt vele semmi?
-Nem. Az az igazság, hogy tavaly érettségizett. És most egyetemista.
-Igen.
-És az egyetemek nagyon nehezek, ő mégis kitűnő, mind az eredményei, mind a társadalmi élete, még a szerelmi is. Ő tökéletes. Én pedig csak az árnyéka maradok.
-És ez a nagy probléma?
-Ne nézd le, te is tudod milyen egy tökéletes nővér.
-Réka kicsit sem tökéletes. És neked sem kéne ilyen hülyeségek miatt rosszul érezned magad. Az isten szerelmére, te vagy az osztály, sőt az iskola legjobb és legokosabb tanulója, jól sportolsz, mindenkivel kijössz, a lányok bomlanak érted, és még a családi háttered is jó. Te vagy a tökéletes. Fontos vagy!
-Mégis kinek?
-Nekem!
-Neked? 
-Nekem! - mondta újra a szőke, és mikor belegondolt, hogy most mégis mit mondott elpirult. - És még sokaknak - próbált javítani helyzetén. - Szóval ajánlom, hogy hagyd abba ezt az értelmetlen önsajnálkozást, szedd össze magad, és légy újra önmagad!
-Tényleg nem érted? Lilla messze fölöttem áll a családi ranglétrán.
-Mit számít az? 
-Nekem számít!
-Tudod miért Kornél? Mert neked soha semmi sem elég, vagy elég jó, mindig te akarsz lenni a legtökéletesebb, a legjobb, a legKornélabb!
-Ó, szóval innen fúj a szél, féltékeny vagy? Mi ütött beléd?
-Féltékeny? Dehogy is. Talán. És akkor? 
-Tudod mit? Ezt itt hagyjuk abba, majd hétfőn találkozunk, jó éjt!
-Tudod mikor mész el te előbb ha már kirángattál is éjfélkor, ráadásul még meg is várakoztattál! - ragadta meg a szőke Kornél kezét, és rántotta vissza a szökőkút szélére, ahol addig ültek.
-Imi... én...csak... Ez nagyon nehéz, túl sokat várnak el tőlem. 
-Tudom, és nem baj. De tudom, hogy nem ez a valódi probléma. Mi történt igazából?
-Azt majd hétfőn úgyis észreveszed - bökte ki fájdalmas sóhaj keretében a magas barna fiú. - Most tényleg megyek, még bajba kerülök, ahogy te is - állt fel lassan. - Álmodj szépeket, Imi.
-Te is, Kornél.