A L B Í N Ó | ✓

TIZENHATODIK

• Tizenhatodik fejezet •

E P E R

- A többiek mondták, hogy hazamehetek - húzódom el Kristóftól. A fiú lassan bólint.

- Nem vagy veszélyben - nyúl újra kezem után.

- Meghalt, ugye? - kérdek rá egyszerűen. Kristóf összepréseli ajkait. Válaszára várok.

- Epe... - kezd bele, de én félbeszakítom.

- Mennem kell - motyogom és gyorsan felállok.

- Nem halt meg - hadarja le, keserűen felnevetek.

- Nem bírom amikor hazudnak nekem - nézek rá.

Kristóf elforgatja a szemeit.

- A szüleid már biztosan várnak - néz el, hangja a régi. Érzelemmentes. Pár pillanatig még állok és csak nézem.

- Mikor engednek ki? - hangom halk.

- Három nap múlva - pillant rám.

- Jól van... holnap jövök meglátogatni. Vigyázz magadra - lehajolok hozzá és egy puszit nyomok arcára.

- Sajnálom - motyogja. Kérdően rá nézek.

- Mit?

- Mindent.

- Nem kell. Holnap jövök, légy jó - simítok végig arcán.

- Én mindig jó vagyok - nevet fel és kacsint rám.

- Hús és bőr angyal vagy - mosolygok, amit ő is viszonoz.

- Akkor szia - intek neki, majd elhagyom a szobát.

Kilépve a szobából, a többiek, akik közben a falnak dőltek, rám pillantanak.

Barna és Boti vigyorognak, Brigi szemei üresek, Vladimirnek pedig semmit nem lehet kivenni arcvonásaiból.

- Hazavinnétek? - kérdem suttogva. Barna az első, aki ellöki magát a faltól.

- Na gyere Eperke - vigyorog rám és veszi elő kocsikulcsait.

- Kristóf jelenlétében ezt hanyagold - jegyzi meg Boti. Barna homokát ráncolja.

- Mit?

- Ezt a vigyorgást. Még a végén azt hiszi, hogy tetszik Eper, kiverné belőled a szart - von vállat.

- Igazad van. Na gyere Eper - indul el.

Habozva elindulok én is.

- Akkor... Sziasztok - intek nekik félénken és gyorsan Barna után siettek. Vladimir felnevet.

- Szia - int nekem, a többiek újra visszamennek Kristóf szobájába.

A parkolóba érve, Barnával fekete kocsijához siettük.
Miután beülünk, Barna megszólal.

- Otthon mit mondasz, miért voltál egy hétig eltűnve? - indítja be a kocsit.