● Megkínzott Angyal (+18)● {Vmin ff.} ⚠Szünetel⚠

† 6. Bűn - Harag †

Jimin POV. :

A mellkasomon fullasztó nyomást érzek, szinte fojtogat, nehezen lélegzek. Valahol a semmi és a valami között lebegek, fogalmam sincs mi történhetett velem vagy hogy hol vagyok. A csillapíthatattlan fájdalom miatt érzékelem egyedül, hogy még mindig életben vagyok és nem haltam meg. Hirtelen feltörekvő inger késztet arra, hogy a vizet kilökjem a szervezetemből, szemeim hihetetlen gyorsasággal nyílnak ki, miután ki köhögtem a tüdőm tartalmát. Ruháim tocsognak a víztől, a hideg ráz, karjaimat magam köré fontam, miközben felálltam a földről és körbe vizslattam a szobát ahol vagyok. Nem igazán volt bent semmi, sőt szinte üres volt, leszámítva azt a hatalmas akváriumot a falba, amiben egy fekete hajú fiú és két számomra beazonosíthatatlan lény lebegett. Én is ebben lettem volna?
Gondolkodás nélkül rohantam az üveghez, hogy valami kiutat keressek a fiúnak, de amikor végig akartam simítani a vas csíkon, - hátha van ott valami titkos gomb, - megpillantottam a kezeimet. Hosszú karmaim és kék színű pikkelyem volt, az ujjaim között pedig hártya nőt. Mi az isten? Ijedten kaptam tekintettem az üveg lapra ami vissza tükrözi az arcomat, a hajam immáron már nem fekete színben tündökölt, hanem narancssárgában, a szemeim pedig ibolyakék színben világítottak, a fogaim valami oknál fogva tűhegyesek lettek.

Mi történt velem? Miért nem emlékszem semmire? Mégis, mit csináltak belőlem? Rémülten néztem még mindig a tükörképemet, ami most egy szörnyet mutatott, viszont a fiúra pillantva rájöttem, hogy segítenem kell rajta, akármi is lett belőlem. De mégis, hogy szabadítsam ki? Biztos van valami kiút, hiszen Én is kijutottam onnan. A jobb karomat felemelve vizsgáltam az éles körmeimet. Vajon elég erősek és élesek ahhoz, hogy elvágja az üveget? Egy próbát mindenképp megér, elsőnek csak egy kézzel próbáltam, irritáló hangot adott ki mikor végig húztam rajta a kezem, de még csak megsem karcolódott az üveg, így hát most őrültek módjára két kézzel kaparászom az átlátszó felületet… hasztalanul. Hiába ütögetem az üveget, ebből semmi nem hallatszódik, de még csak megsem rezdül.

Tehetetlenségem közepette egy zongora hangját vélem felfedezni, az ajtóhoz lépkedve a hideg fallapra helyezem a fülem, hogy jobban halljam a hang forrását. Valóban egy szomorú zongora gyönyörű játéka lengi be az ismeretlen helységet, a kilincsre téve kezem, meglepődve veszem észre, hogy az ajtó nyitva van. A térségből kilépve egy ismerős hosszú folyosón találom magam, ahol tömérdeknyi ajtó zár közre. A melankolikus dallam még mindig hallatszódik a folyosó vége felől, annak ellenére, hogy tudtam mit tesznek velem, ha elkapnak, indultam el a hang irányába. A csillapíthatattlan kíváncsiság hajtott előre, és a tudatlanság - mely abból adódott, hogy fogalmam sincs mi történik körülöttem, - táplálta a pattogó szikrákat, melyek végül hatalmas lángcsovákká nőtték ki magukat. Ez a tűz pedig oly' meg állíthatatlan volt, mint egy orkán erejű tornádó.
Mikor a vas ajtóhoz értem, benéztem a kis ablakon keresztül, nem láttam sok mindent, de a hang forrást tökéletesen, egy világos zöldes színű hajú férfiú ült egy fekete zongora mögött és mintha tudná, hogy figyeli valaki hagyta abba a játékot és hátra fordult, mikor tekintetünk találkozott, mindketten meglepődtünk… Yoongi.

Ismét hallani kezdtem azt a fura kattogó hangot. Mi ez? Bármilyen figyelmeztetés nélkül ért egy áramütésre emlékeztető fájdalom, szemeim elkerekedtek, ajkaimat eltátottam, a testem pedig intenzív rángatózásba kezdett… elkaptak.
Hatalmas kínok közepette estem a földre, hogy aztán ott folytassam a rángatózást, az egyik orvos felém nyúlt és erősen leszorította a fejemet, míg egy másik kezeimet kapta el, hogy elvágja minden menekülő utam, a harmadik valaminál egy hatalmas injekciós tű volt.

- Neee! - kiabáltam mikor a tű egyre közelebb került az arcomhoz, az adrenalin az ereimbe szökött, az összes létező erőmet összeszedve próbáltam kiszabadulni, de nem ment, úgy tartottak közre, mintha satuba zártak volna. Mindössze egy szempillantás… ennyi kellett neki, hogy a tűt a homlokomba juttassa, éreztem ahogy a vékony anyag egyre mélyebbre süllyed bennem, a vérem is kiserkent, mely nagy előszeretettel szántott végig halántékomon, nem éreztem mást csak a fejembe nyílaló erős fájdalmat. Üvölteni tudtam egyedül, másra nem maradt erőm, zsibbadt mindkét karom, a fogínyembe sok- sok szúrást éreztem. Mikor végeztek velem ott hagytak a földön, Ők pedig kámforrá váltak, pár perc eltelte után a mögöttem lévő ajtó kinyílt, de nem mozdultam, minden erőm elhagyott. Yoongi egy szó nélkül kapott karjaiba, hogy aztán a rejtélyes szobába vigyen, ahol Ő eddig is tartózkodott. Letett - gondolom - az ágyára, de Én még mindig nem mertem megszólalni, remegett az egész testem, de most nem a fájdalom miatt, hanem a félelem hatására, melyet az Ő közelsége váltott ki belőlem, hiába nézett Rám lágy tekintettel, Én még tartottam tőle, hiszen az utolsó emlékem az az, hogy Yoongi hatalmas mosollyal az arcán kínoz.
Mi van, ha most is csak azért hozott be, hogy megkínozzon, esetleg befejezze azt amit elkezdett?
Mikor leült az ágy szélére, hihetetlen gyorsasággal ültem fel, majd az ágy rácsához húzódtam összegömbölyödve.

- Nem akarlak bántani! - szólalt meg, hangja nyugodtságot tükrözött, de engem nem érdekelt. - Nézd, tudom, hogy most mit érzel.

- Ne hazudj! Nem tudsz Te semmit. - kiabáltam a szavába vágva, látszott rajta, hogy ez nem igazán volt az ínyére, de nem foglalkoztam vele, ugyanúgy haragos tekintettel vizslattam.

- Ha megkérhetnélek ne vágj a mondandóm közepébe, mert azt nagyon nem szeretem és nem akarod megtudni, mit csinálok akkor ha fel dühítesz, pár idétlen megszólalásod végett, igaz? - mosolygott Rám negédesen, miközben felém nyúlt kezével.

- Dögölj meg! - sziszegtem, fortyogtam a dühtől, nem bírtam elviselni az előttem ülőt. Éreztem, hogy a borotva éles fogaim ismételten kinőnek. Ezért amikor már majdnem hozzám ért, Rá fújtattam, megvillogtatva azt amit meg kell. Alkaromra pillantva láttam, hogy nem csak a fogam nőtt vissza, hanem a pikkelyem is, szinte az egész alkaromat befedte a zöldeskék színű pikkely, a karmaim is visszatértek és akkor gondolom a szemeim is világítanak.

- Hihetetlennek tartom, hogy szirén létedre, ilyen kiállhatattlan légy.

◆ Hozzám se érj,
Még ha ordítom is! ◆