A Fal

C h a p t e r : F o u r

Reggel felkeltem és lementem reggelizni. A hatalmas asztalon megannyi étel sorakozott. Az asztalfőn apa ült, tőle balra anya és anyával szemben pedig Zafírra.
Én leültem anya mellé.
-Jó reggelt!-köszöntem nekik mire visszaköszöntek.-Azt hittem majd egy dobot verve fogsz felébreszteni.-néztem apára és elvettem egy kenyeret.
-A pihenés épp olyan fontos, mint az edzés.-mosolygott rám lágyan. Visszamosolyogtam és probáltam minél többet enni.

《《《》》》

Apa elvitt távol a palotátol...ez oké de egy dolog zavart.
-Ez miért jön?-mutattam Zafírrára.
-Segíteni fogja az edzésed.-mondta úgy mintha ez természetes lenne. Pedig nem az!!! Egy tollat se emelne fel a földről mert mocskos...nem értem. Megártott apának a nap?
-Jó vicc!-kezdtem nevetni de apa nem nevetett.-Oh...szóval komolyan gondolod.
-Még mennyit megyünk?-nyafogott Zafírra.
-Még öt mpercet se sétáltunk.-néztem rá szigorúan.
-Nem tehetek róla...nekem nincsenek rinocérosz lábaim, hogy évekig sétáljak. Az enyémek szépek és kecsesek.
Uuuu leütöm ezt a lányt!! Hogy lehet valaki ennyire idegesítő és beképzelt??

Pár óra séta, és persze több száz drámaian eljátszott hattyúhalála után, apa megállt.
-Megérkeztünk!-mondta és mutatott a mellettünk lévő vízesésre.
-De szép!-mondtam és megnéztem a víz hőmérsékletét.
-Persze szép meg minden. De azért nállam nem szebb.-nézett körbe.
-Nézd Zafírra mi van a tó mélyén!-mutattam valahova. Zafírra előrébb hajolt és ekkor meg akartam lökni.
-Aspid!-hallottam apám, mély parancsolo hangját.
-Ch...-elvettem a kezem Zafírra hátától.
-Nem látok semmit!-durcizott az én drága barátom.
-Így jártál.-vontam vállat és leültem a tó szélére. Levettem a cipőm és belelógattam a lábam. A víz kellemesen hűvös volt.
-Aspid ma az önuralmadat kell gyakorolod. Mert ha a kiválasztás során feldühítenek az nem lenne jó...És ezért kell Zaffíra. Menj és ülj a vízesés alá!-mondta nekem apám. Először furcsálltam de ha ő mondja. Leültem. A víz csak úgy ömlött a nyakamba.-Zafírra nem akarod elmesélni a vásárlási körutadat Aspidnak?-kérdezte apám. Nekem annyi. Zafírra órákig tud beszélni a ruhákról és én minidig is utáltam hallgatni.

Zafírra egész nap dumált és dumált és sértegetett és dumált.Borzasztó volt. DE! Nem jött elő elő a másik énem, ami jó. Este apám jött értünk, mert persze ő addig elment. Még egy törölközött is hozott nekem.
-Na milyen volt?-kérdezte ártatlanul én meg csak ránéztem reménykedve, hogy nem kérdezi komolyan.
-Csodálatos, cserébe vihetsz a hátadon.-mondtam és felugrottam a hátára.
-Egy harcost nem szoktak cipelni.-nyöszörgött apám.
-Egy harcos nem szokott ruhákról beszél húsz órán át...-érveltem.
-Igaz...-sóhajtott.

-Ez nem ér! Engem is vigyél!-nyávogott Zaella. Jo név mi? Zafirra+Szörnyella=Zaella. Igen, ez egy csodás név!
-Zafirra, ha így folytatod este mikor alszol levágom a hajad!-fenyegettem.
-Nem teheted!!-sikítozott.
-És miért nem?-néztem rá unottan.
-Mert idősebb, szebb és okosabb vagyok.-nyújtotta ki a nyelvét. Sose éreztem, hogy idősebb lenne...olyan mint egy öt eves.
-Az utolsoval vitatkoznék!-morogtam de o meghallotta.
-Apaa!! Szólj rá!- parancsolt apának Zaella.
-Aaspid...
-Jo, Jo...-Sóhajtottam. Aztán sunyiba lenyújtottam a kezem, így apával lepacsiztam. Szegényt sajnálom, még jó hogy én jöttem mert nem bírta volna sokáig Zafirra mellett.

Vacsorára vissza is értünk a palotába. Mind a hárman éhesen ültünk az asztalhoz. Anya is megjött és elkezdtünk enni, bár inkább zabálásnak hívnám. Elmeséltem anyának, hogy milyen "jó" edzésem volt. Mérgesen sandított apára, aki próbált nem rá nézni. Miután megettünk mindent anya elhívott engem egy kis sétára. Persze, igent mondtam. De mielőtt még elmentünk volna...
-Hé Zaffira! Nem meséled el apának is a történetet? Biztos érdekli!
-Igazán nem szükséges!-védekezett apám.
-De szívesen elmesélem!-csillant fel a szeme. Apára ártatlanul mosolyogtam. De mind ketten tudtuk, hogy igazából ördögi vagyok.

Anyával boldogan hagytuk hátra apát.
-Mint ahogy azt te is tudod holnap után lesz a kiválasztás...-tudtam,hogy fél és félt. Midig is nagyon törődött az emberekkel.
-Anya, nem lesz semmi bajom! Megígérem!-elmosolyodott,de ez a mosoly valahol szomorú is volt.-Menjünk lovagolni!-mondtam es megfogtam a csuklóját. Majd elkezdtem húzni. Mikor már egy kicsit eltávolodtunk a palotától elengedtem anya kezét.
Lenyúltam az övemhez. Kinyitottam a kis táskát ami a jobb oldalamon van. És kivettem belőle egy kék sípot. A sípon egy fehér rúna is volt. Azalatt pedig egy szél motívum díszelgett. Megfújtam de hangot nem adott ki, legalábbis egy ember ezt gondolná. De én hallottam. Hogy miért? Mert ez nem egy közönséges síp. Ez egy hívó síp. Az emberekkel ellentétben, mi nem fogjuk be az állatokat. Saját magunk faragunk ki egy sípot, melyre hívó varázst teszünk. És ha találkozok egy olyan állattal ami elfogad engem, akkor a rúna alatt megjelenik egy jel, ami az állatott jellemzi. És a síp felveszi az állat színét. Innentől fogva, legyen bármennyire messze tőlem, jönni fog ha belefújok a sípba.

Nem kellett sok és megláttam az égen az én drága lovam. Az égen futott. Majd szépen lassan elém jött. Az én gyönyörűségem, Ventum. Szőrzete tenger kék, sörénye mint a tenger hullámai a farka vége pedig mint a legyező.

-Hé szépfiú!-simogattam meg a fejét. Sokat olvastam az emberek világáról és náluk úgy hívják, hogy ló. De nálunk, ő az Akrysok .
-Gyerünk anya! Te is hívd elő Sundrát!-noszogattam anyát. Végül ő is elővette, pej és barna színű sípját, majd megfújta. Neki kevesebb időbe telt mire megérkezett Sundra. Biztos itt volt a közelben. Anya Akrysa gyönyörű. Illik hozzá. Sundra szőrzete barna,sörénye és a lábai alja pej színű. Világos sárgán világít rajta egy két rúna és még szarvai is vannak amik olyanok mint két ág. A két ág szerű szarvon cseresznye virágok virítottak.
-Nah? Mehetünk lovagolni?-mosolyogtam anyára.
-Igen.-mosolygott végre ő is.

Jó pár óráig kint lovagoltunk és beszélgettünk. Régen voltunk kettesben anyával. Még versenyeztünk is, de persze én nyertem, hisz Ventumnál nincs gyorsabb Akrys.

Végül mindketten elköszöntünk az állatainktól és vissza mentünk a palotába. Miközben a szobám felé mentem, velem szembe jött apa.
-Aspid!-tárta szét karjait és szorosan megölelt. Nem viccelek olyan szorosan szorított, hogy azt hittem ott purcanok ki.
-A-Apa...nem kapok levegőt!!-próbáltam kipréselni a szavakat.
-Jaj bocsánat!-fura, valahogy nem hallottam megbánást a hangjában...
-Ennyire rossz volt?-kérdeztem mosolyogva. Mire csak egy szúrós pillantást kaptam.
-Borzalmas.-zárta le.-De a holnapi nappal kapcsolatban akartam veled beszélni...holnap az egész sereg ellen fogsz harcolni, persze egyesével. A kiválasztáson, sok féle ellenfeled lesz, így ez a legjobb mondja a gyakorlásnak.-bólintottam.-Aludj jól!-mosolygott rám.
-Te is!-mosolyogtam vissza, majd elsétált mellettem de én utána szoltam.-Apa?
-Hm?-nézett hátra.
-Szerinted...sikerülni fog?-sütöttem le a szemem.
-Nem...-e szó hallatán kezem ökölbe szorult. Tényleg nem lennék rá képes? Fel kéne adnom az álmom?-Addig nem fog sikerülni, amíg te nem hiszel magadban.-mondta megsimogatta a fejem majd elment.

Ezeken a szavakon gondolkodva sétáltam a szobám felé.