Bűnös Mostoha /javított változat /

2 - Lelepleződés

2- Lelepleződés

Sípai Ábel a kórházi ágyon feküdt. Szőke, hosszú szempilláit lágy glóriába vonta a lemenő nap vöröses sugara, ami bevilágított az ablakokat elfedő sötétítők hullámai között. Olyan volt, mintha a napfény egyenesen a tenger homályos mélyére hatolna, hogy az ott senyvedő gyámoltalan kis igazgyöngyöt óvó karjaiba szorítsa. Jó erősen, mégis a gyengédség szent szikrája által.

Aludt, a nyugtatók, amit neki adtak, mély álomba taszították, ahonnan nem tudott egyhamar felébredni. Elméláztam, hogy talán hallja valahol a hangom, valahol, valamelyik álmában. Felismerni lehet, nem tudja, de érti, hogy azt kérem tőle, ne hagyjon itt, ne hagyjon el örökre.

– Egyedül lennék nélküled – suttogtam, s habár ajkait birtokba venni nem tudtam a rá kötött lélegeztető gép miatt, homlokára csókot leheltem.

Úgy éreztem, az élet igazságtalan. Ábelt férfiak tucatjai csókolhatták meg, bezzeg én, aki igazán szerettem, nem tudtam. De ez is volt a különbség köztem és azok között. Én beletörődtem, hogy nem lehet az enyém, amire vágyom, ők pedig erőszakkal elvették, amit szívből nem is igazán akartak.

Az eredmény itt volt: Ábel kórházban feküdt, fájdalomcsillapítókkal teletömve és varratokkal összefoltozva. Mert valóban már csak egy öltésekkel egybevarrt rongybaba volt szegényke, semmi több. Egy érzelmekkel teli, élő rongybaba, akihez ha közel hajoltam, megcsapta a lehelete az arcomat.

– Szeretlek Ábel – csókoltam meg a kezét is, amire infúzió volt kötve. – Meg kell hallgatnod még egyszer, hogyan olvasok fel Shakespeare-t. Még egyszer nevetned kell azon, hogy miként mondja el Hollósy tanár úr, hogy nem tudok rendesen olvasni. Még egyszer el kell mosolyodnod a dolgon, hiszen mindketten tudjuk, hogy rengeteget olvasok, mégsem tudok kifejezően felolvasni.

„Élned kell, Ábel." Ezt akartam mondani, de nem mertem hangosan kiejteni, hiszen megrémültem már attól a gondolattól is, hogy Ábel nem élhet. Elvégre meg volt rá az esély, még ha azt is mondták, hogy minden rendben lesz vele. Simán felüthetett volna valami kis műtéttechnikai gikszer, és egy élet a kukában, egy újabb test a temetőben.

De nem Ábel teste, nem az övé! Neki élnie kellett. Ha kimondtam volna azt a bizonyos mondatot, a szemszögemből nézve lehetővé tettem volna, hogy a rémség bekövetkezzen.

– Mit csinálsz, Oli? – lépett be a szobába a testvérem, mikor éppen újra kimondtam azt a szót, hogy „Szeretlek."

Ekkor hallottam életemben először ilyen csalódottnak a hangját. S ilyen mérgesnek is. Nem értettem, hogy miért annyira kétségbeesett, hogy szinte remeg.

– Semmit – ugrottam fel az ágy mellől, és elfordultam Ábeltől. – Csak úgy sajnálom őt. Elvégre a barátom.

Arcomra vörös rózsák kúsztak fel tüskéikkel kapaszkodva, és nem mertem a testvérem és ugyanakkor az iskolámban tanító tanársegéd szemébe nézni. Valami végzetesre készültem, egy olyan cselekedetre, aminek ugyan nem tanúsítottam ekkora jelentőséget, de ugyanakkor féltem magától a kijelentésétől.

– Vagyis, nem csak az. Szeretem őt, Ferenc. - bukott ki belőlem.

Úgy éreztem egy pillanatra, hogy a teher, amely addig térdeimet rogyasztotta, eltűnik az izmaimból. Aztán megláttam az arcát és a pofimon elhelyezkedő rózsák hirtelen befutották az egész testemet. Éreztem a tüskéiket a húsomba vájódni. Minden egyes nap elteltével egy újabb és újabb tüske, egész tüskeözön. Bénítóak voltak.

Ferenc ekkor kezdett el másképp viselkedni velem: nem kedvesen. S többé már sosem volt barátságos velem. Testvérből mostohává vált.

__________________________________

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad, igazán sokat jelent nekem. Ha esetleg van rám egy pillanatod, akkor nagyon szépen megköszönném azt is, ha valamilyen formában jeleznéd, hogy elnyerte- e tetszésed avagy sem.  ><

Haru Amadare