Bűnös Mostoha /javított változat /

8 - Megédesedni az alma által

8 – Megédesedni az alma által

Az iskolapadban ültem és a katedrán álló Mostoha alakját pásztáztam. Háta most kissé meggörnyedt, amint a tábla aljára írta az órai jegyzetet. A fehér kréta hirtelen kettétört, és egyik fele begurult a fal és az emelvény közé.

– Valaki elmenne nekem krétáért? – fordult meg Mostoha, kezében az alig két centis darabkát szorongatva. – Azt hiszem, ez eltört.

Arcán kétszínű mosoly húzódott. Mindenki bedőlt kedveskedő jellemének, egyedül én vicsorogtam rá, mint egy veszett kutya. Képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy egy nappal ezelőtt mit művelt velem. „Bármit is teszek, az alma nem tudja megédesíteni szívedet." Éjszakánként eszembe jutottak elsuttogott mondatai és fensőbbséges, ugyanakkor elkínzott vonásai. Folyton előttem lebegett a kép, ahogy megkörnyékez és megcsókol, ahogy a rovarok repkednek körbe- körbe az utcai lámpa burája körül, és ahogy Ábelt ráncigálják, ő pedig csak fekszik a kör közepén, tehetetlenül.

Nem tagadom, voltak rémálmaim, miszerint hogyan erőszakolhatták meg Ábelt, félholtra. A pillangók falták édes ajkait, közben pedig fetrengett a kezek között. Aztán már csak tehetetlenül feküdt, és az őt háborgató szörnyeket valóban pillangónak látta. Egy pillangócsorda lecsapott rá, és véresre marta.

Rám pedig a saját képem támadt: az őzbakra a szarvas ugrott rá.

– Én hozok krétát. - Felálltam és kiindultam a teremből. Ki akartam használni a percet, hogy ne kelljen Mostoha képét bámulnom. Azonban ő az ajtóban állva elkapta a kezem.

– Ki mondta, hogy mehetsz? - mosolygott. Elkezdődött a játék, az a játék, amiben ő szabta meg a szabályokat. Tudtam ezt, mégis győzni akartam. Legalább egyszer, egyetlen egyszer nyerni akartam Mostohával szemben.

– Te kérdezted, hogy valaki nem-e hozna krétát.

Egyenesen a szemébe néztem. Ez most más volt, mint általában. Most nem szomorúság vagy szerelem ült a szemében, hanem csíntalanság és ármány. Éppen ellenem áskálódott, ráadásul közönség előtt próbált megalázni.

– Talán inkább „ön" kérdezte. A tanár urakat magázni kötelesek a diákok, Olivér – ejtette ki a szavakat egymás után, lassan és tagoltan. Hanghordozása borús jövőmet ígérte.

– Akkor én most eleget is teszek az ön kérésének, Tanár úr – búgtam alázatosan, de úgy tettem, hogy ez kétféleképpen is értelmezhető lehessen: akár arroganciámról is tanúskodhatott.

Ez volt az a pillanat, amikor megkegyelmezhetett, vagy súlyos vereséget mérhetett rám.

– Ez esetben, köszönöm Olivér. Nagyon kedves tőled – hagyta rám, majd kifelé intett, hogy szabadon távozhatok arra az egy percre, amíg olimpiai sebességgel rohanhatok le az emeletről a portáig, majd vissza.

A játék döntetlenül végződött, de később rá kellett jönnöm, hogy mint ahogy a Föld is csak apró milliomoda a létmindenségnek, addig ez a játék is csak egy részlete volt a nagy játszmának. Apró, jelentéktelen töredék volt, de az él Mostoha hangjában, sokkal többet mondott annál, mint amit jelentett. Azt a mondanivalót hordozta magában, hogy Mostoha nem mondott még le rólam.

Órák után elvonultam a könyvtárba, és elnyújtóztam a kedvenc foteljeimen, melyeknek nem voltak karfáik, így kényelmesen leheveredhettem rájuk. Arcomra rátakartam Shakespeare Rómeó és Júliáját, nehogy valaki – azaz csakis Mostoha –, álmomban megint letámadjon és csókjaimtól megfosszon, melyek száma ki tudja, talán korlátozva volt az égben. Úgy éreztem, spórolnom kell velük, vagy legalábbis ezzel a tudattal akartam elkerülni, hogy Ábelt elhagyjam.

Nemsokára elaludtam. Furcsát álmodtam. Mostoha mellettem ült, a lábaimnál, és megkérdezte, hogy biztosan nem akarok-e megédesedni általa. Nem akarok én is alma lenni? Nem feleltem semmit, csak pofon vágtam és elrohantam előle. Ő azonban nem tágított, utánam jött, és én úgy éreztem magam, mint ahogy Ábel érezhette. Kegyetlenül féltem. De nem Mostohától, hanem magamtól. Attól reszkettem, amit majdnem, hogy akartam is: elgondolkoztam Mostoha ajánlatán.

Végül vége szakadt a történetnek, mielőtt még Mostoha letépte volna rólam az ingemet.

– Oli, menjünk haza együtt, oké? Késő van már – ébresztgetett Mostoha, mire én kinyitottam a szemem, és lassan felültem. Ott ült mellettem, azon a helyen, ahol az álomban.

Igazából nem kérdezett, hanem parancsolt nekem.

– Mindjárt mehetünk. – Fáradt voltam ellent mondani neki. – Csak egy perc.

Egy almacsumával és a hozzá tartozó almával játszadozott. Csavargatta a csumát, de az még nem adta meg magát. Kivettem a kezéből az almát, és letépve a barna szárat, beleharaptam.

– Hé! – kiáltott fel Mostoha, és utána kapott, de addigra már a számban volt a falat, és nagyban ropogtattam a zamatos gyümölcshúst.

– Késő bánat – mondtam teli szájjal.

Valóban késő bánat volt. Már nem volt a szám előtt az alma, hanem Mostoha arca hajolt egyre közelebb és közelebb hozzám. Aztán megállt és mohón, mégis tartózkodóan nézett rám.

– Ha most nagyon szeretném, megcsókolhatnálak – suttogta, és minden egyes szava az én ajkaimon csengett visszhangot. Visszaverődött lehelete a számról.

Ha csak egy kicsit előredőltem volna, megérinthettem volna ajkait.

– De nem foglak megcsókolni, most nem. – Felállt és elindult előre. – Majd talán máskor, ha nagyon szeretnéd.

Fogalmam sincs miért, de majdnem elsírtam magam. Hiányérzetet keltett bennem ajkai érintésének kihagyása, pedig épp megszégyenített. Az erejével kérkedett, és a jóságával, amiért nem használta ki a gyengeségemet. Úgy tüntette fel a dolgot, mintha egy nappal ezelőtt nem ő kezdeményezte volna a csókot, hanem én hajszoltam volna bele az ölelkezésbe.

El akarta hitetni velem, hogy minden az én akaratomból kifolyólag történt, nem pedig az övéből. Életében először rám hárította a felelősséget. Egyre jobban megváltozott.

_______________________________

Szép napot! Nos, kijavítgattam az eddigi részeket, most már mind teljes életnagyságban készen van. Ami a folytatást illeti, mindjárt nekiállok valamit összedobni. Hibák még lehetnek benne, mivel nem vagyok egy nyelvész (és ideje lenne már a magyar helyesírás szabályait is elolvasnom), de azért igyekeztem.^^

Ha érdekel a folytatás, vagy tetszett, nyugodtan írj egy kommentet!^^

Haru Amadare