Bűnös Mostoha /javított változat /

6 - A Sátán almája

6 – A Sátán almája

Hitetlenkedve néztem rá, miközben sírni szerettem volna. Sosem hittem volna, hogy azok után, amiket velem tett, képes letámadni, édesen csókolni, miközben a hátam mögött kinevet és ismételten, újra és újra elárul. Nem akartam elhinni, hogy ő az, az ember, aki tönkre tette az életnek nem nevezhető életemet.

– Hogy tudsz ennyire aljas lenni? – húztam vissza magamhoz, mikor el akart távolodni. Ingébe belemarkoltam, és szavaimat az arcába sziszegtem. Nehéz volt, de ki kellett tartanom, nem engedhettem neki, hogy elgyengülve lásson – annál elgyengültebben és annál könnyesebb szemmel, mint mikor pár pillanattal ezelőtt a tarkóján nyugtattam a kezem és az ajkait harapdáltam.

– Ez nem aljasság, inkább ellentétesség.

– De. Megcsókolsz valakit és azt mondod, szereted, úgy, hogy az nem tudja, ki is vagy pontosan. Aztán a legvégén szembesíted vele, hogy nem más bújik meg a sötétség álcája mögött, mint az esküdt ellensége.

– Ennyire utálsz engem? – tette fel a kérdést ártatlan hangon.

Mellettem ült, fekvőhelyemen, és combja az én combomhoz simult. Megborzongtam tőle. Nem volt rossz, de jó sem. A bűnösség érzését keltette bennem.

– Valóban olyan vagy, mint egy alma, amivel a Sátán, a kígyó képében kísért. Boldogsággal és a tudattal kecsegtetsz, hogy mellettem vagy, a megkeseredett citrom, avagy narancs mellett, de én átlátok rajtad. Úgyis hazudni fogsz a legvégén, ahogy mindig is teszed. Még hogy szeretsz!

– Nem hazudtam. – Olyan egyszerűséggel ejtette ki ezt az átkozott mondatot, hogy szívem szerint felpofoztam volna a kétszínűségéért. – Szeretlek téged, jobban, mint Ábel valaha is szeretni fog.

Ábel... Hogy el akartam feledkezni róla, szegényről, hogy egy kissé ne szorongasson az érzés, hogy a szerelmem haldoklik. Ő pedig kihasználta a gyengeségem, önző módon hasznot húzott abból, hogy azt éreztem, egyedül vagyok.

– Ha néha meg is botlok miattad, akkor is, az én érzéseim tiszták Ábel iránt, és azok is maradnak, amíg csak élek.

Felnevetett. Gúnyos volt, szinte mardosta fülemet a hangja. Semmibe vett, akaratommal együtt véve.

Felállt, és így a fény pont a szemébe világított. Az utcai lámpák sárgás borongása megcsillant hollófekete haján, zöld szemét barnává változtatta a sötéttel szövetkezve. Pilláit lassan lehunyta, pupillái eltűntek tekintetem elől, és arcán egy kövér, igazán nagy könnycsepp csordult le.

– Kettőnk közül te vagy a könyörtelen.

El sem akartam hinni, hogy megvádolt. Hápogni sem tudtam, annyira elhűltem. Még hogy én vagyok a könyörtelen? Mégis hogy képzelte?

Felnyitotta a szemeit, majd lehajolt hozzám és dermedtségemben még egyszer megcsókolt.

– Bármit is teszek, az alma nem tudja megédesíteni a szívedet. De nem fogom feladni, tovább fogok küzdeni, amíg utálni fogsz, olyannyira, hogy azt hiszed majd, belém szerettél.

Csókja íze még mindig az ajkamon ült, holott ekkorra ő már órákkal ezelőtt lelépett a könyvtárból. Azt hiszem, ez a csók egyszerre volt kesernyés és mégis zamatos; tartalmazta a beletörődést és a feltámadást.

Visszafeküdtem a helyemre, majd az utcai lámpákat szemléltem. A fényburák körött éjjeli lepkék és szúnyogok raja repkedett. Olyanok voltak, mintha a szörnyeteget akarták volna megölni, egy tehetetlen szörnyeteget. Akarva-akaratlan, de magamat láttam a képben.

Mostoha első húzása az volt, amikor elhíresztelte az iskolában, hogy meleg vagyok. Persze senki nem tudta, hogy tőle indult a pletyka, és ő maga nekem sem ismerte be. Egy képet ragasztott a bejáratra, hogy minden gimis lássa, mikor reggel iskolába jön. Egyik legféltettebb képem volt az, amin Ábellel vigyorogtunk a kamerába. A fotót az otthoni – a Mostohával közös otthonunkban lévő – kisszekrény fiókjában tartottam. Kisatírozta Ábel fejét és cirkalmas betűkkel ráírta az alakomra, hogy „mocskos buzi". Innentől kezdve nevetség tárgyává váltam, mindenki gúnyolódott rajtam.

A második csapás sokkal nagyvonalúbb volt. Valamit kevert az italomba, majd megrendezte egyik barátjával, mintha erőszakkal leszorítanám és megcsókolnám. Ez a kép is aztán az iskola ajtaját díszítette; majdnem kirúgtak miatta. Magát is hírbe hozta, hogy ne legyek egyedül, együtt legyünk szánalmasak.

Miközben tovább gondolkoztam Mostoha furcsa cselekedeteiről és az almás hasonlatról, azon kaptam magam, hogy Ábel mellett vagyok a kórházban, és az ő kezét fogom. Ez már a második hónap volt, amikor nem szólt hozzám, kezemet nem szorította meg, és nem is mosolygott.

– Bocsáss meg és adj erőt, hogy ellenálljak a gyűlöletnek! – simogattam ujjbegyeimmel életvonalát tenyerén. – Csak te vagy nekem, Ábel. Segíts, hogy kibírjam.

Nem mertem belegondolni, hogy mi lenne, ha egy nap már mesterségesen sem lélegezne.

_________________________________
Remélem, tetszett nektek!
Haru Amadare