Bűnös Mostoha /javított változat /

3 - Búbánat

3 - Búbánat

Karjai soványodtak, ujjai elvékonyodtak, szinte már csak a porcok tartották a csontokat, hogy az áttetsző bőr alól elő ne bukjanak, és ki ne váljanak az elillant fogság megrögzött börtönéből. Arca hamva egyre jobban csak a sápadtság haláleredetére utalt vissza, ajkai cserepesen és fehéren virítottak, már ha valóban tündököltek volna. Megrútultak, megfonnyadtak.

Ábel már hetek óta kórházban feküdt. Nem ébredt fel. Először azt hitték az orvosok, hogy az altató túl nagy dózis volt számára, és emiatt alszik akkor, amikor már rég fel kellett volna kelnie. Aztán ahogy teltek a percek, majd az órák és végül a napok, tárgyilagosan közölték a hozzátartozóival, hogy Ábel kómában van és csak az Isten tudja, mikor fog felébredni, ha egyáltalán fel fog.

Azt mondták, hogy a túlzott, bevitt alkoholmennyiség lehetett a kiváltó ok. Én azonban nem hittem nekik; Ábel sosem ivott egy kortyot sem, túl jó volt ő ahhoz, hogy vétkezzen akár ilyen módon is. Ha mégis volt a szervezetében alkohol, azt csakis beletömhették, erőszakkal.

A valóság gondolata volt a legijesztőbb mindközül.

Ujjaimat összefűztem az övéivel, és úgy vártam. Csak vártam és vártam, hogy egyszer csak kinyissa a szemét és azt mondja, szeret, még ha tudtam, hogy azok után, amit vele tettek, sosem fog tudni vonzalmi érzéseket táplálni már. Figyeltem, amint az én rózsaszínes körmeim mellett az övéi egyre jobban lilulnak. Szemei alatt nem voltak olyan sötét karikák, mint amilyeneket én láttam, ha reggelente tükörbe néztem. Ez is megijesztett. Az, hogy ocsmánnyá tett a kipihenés nélküliség, bizonyította, hogy alakítható és formáló élő vagyok. Rá azonban nem lehetett hatással lenni, akárcsak egy halottra, egy élettelenre.

Egyedül Mostoha tudta a titkom, mekkora fájdalmat is érzek pontosan, és hogy bánatom elmondatlanul is a szerelemből, az érzett szerelemből kifolyólag tépázza szívem zegzugait. Barlangjai egyre mélyebbre húzódtak, egyre jobban szétcsusszantak, hogy érzéseim szerve már csak egy üres, meglyuggatott darab, élősködők által kirágott érett alma volt, ami lassan rothadni kezdett. Egy megcsócsált, megrágott, majd kiköpött szív volt az enyém.

– Ha örökké vele maradsz, örökké boldogtalan leszel.

Mostoha állt mögöttem, és durván, nem törődve ellenvetéseimmel átölelt. Meg akart hallgatni, még akkor is, ha gyűlölte a barátságomat Ábellel.

– Mégis miért maradsz egy olyan helyen, ahol csak keserűséget kapsz?

Ujjai, míg enyémek Ábel kezét fogták, a nyakamon pihentek. Nem bántottak, pusztán figyelmeztettek, hogy rossz útra tévelyedtem, és ezért megtorlásul csak még jobban szenvedni fogok.

– Mégis mit ér az a minimális boldogságillúzió, amiben hiszel, mikor a valóság nem más, mint hogy boldogtalan vagy?

– Én így vagyok boldog – jelentettem ki, majd Ábel homlokára csókoltam búcsúképpen. – Ha a te szerelmed feküdne itt, elhagynád őt? Nem szenvednél egy kicsit, tudva, hogy őrzöd az álmát? Nem tenne boldoggá a gondolat, hogy te leszel az első, akit meglát majd, mikor felébred?

Nem felelt.

Mikor hátrapillantottam kifelé menet, Mostoha szúrós szemekkel és összeszorított ajkakkal vizslatta Ábelt.

Ábel semmi rosszat nem tett, még csak vétkes sem volt. Rosszkor volt rossz helyen. Az idő egyetlen percében sem szabadott volna szeretnem őt, és szívemben még csak helyének sem kellett volna lennie. De volt.

__________________________________

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad ><
Ha eseteleg van egy piciny időd, kérlek jelezd, ha elnyerte tetszésed *-*

A fenti zene az iskolám tizenkettedikeseinek alkotása.^^ (egyötegy - Valóság)