Bűnös Mostoha /javított változat /

9 - Ledönteni a szörnyeteget (ÚJ RÉSZ)

– Szerettem azt az embert, aki voltál – suttogtam egyik este Mostohának, mikor a karjaiban feküdtem. Elaludtam a széken, ő pedig felnyalábolt és a szobámba vitt. Sajnos nem tett le, leült az ágyamra, és szorosan magához vont. Nem volt erőm ellenkezni. – Az a Ferenc mindig jóéjtpuszit nyomott a homlokomra, sosem szégyenített meg.

– Én is szerettem őt – mondta Mostoha. A hangja fátyolosan susogott, mint az otthonunkon túli, tölgyfák lombjába beletúró szél. – Sajnálom, hogy nem lehetek az, aki voltam.

Valahol, kint a mezőn nagyot dörgött az ég, majd a függönyön átderengett egy villám fénye, majd újabb mennydörgés és újabb villámlás következett.

– Hallottál már Pallasz Athénéről? – kérdezte Mostoha. Most közelebbinek tűnt a hangja.

Csak hallgattam, nem feleltem semmit.

– Egyesek szerint megölte Pallaszt, az egyik társnőjét, és a gyásza kimutatásaként felvette a nevét. Mások szerint Pallasz az apja neve, aki megpróbálta megerőszakolni. A könyvekben azonban leginkább Zeusz leányaként emlegetik, a bölcsesség istennőjeként.

– Mire akarsz utalni? – kinyitottam a szememet, majd igyekeztem kibújni a karjai közül, de nem hagyott elmenekülni, így megadóan visszadőltem az ölelésébe. Mélyen, legbelül jó érzés volt tettetni, hogy újra kisfiú vagyok, ő pedig mesét mond nekem.

– Ha Ábel bölcs lenne, itt hagyná ezt a nyomorult életet.

Abban a pillanatban hurrikánként a magasba csaptam.

Akkora erővel ütöttem meg Mostohát, hogy hátrahanyatlott. Elöntött a düh, segítségül erőt adott a szörny ledöntéséhez. A szemem előtt lepergett, hogyan fogom szétzúzni Mostoha testét. Lilás-zöld foltok tarkítják majd mindenét... Kitépem fekete haját, a vérét mézként csorgatom majd. Végezetül pedig ugyanazt teszem, amit Ábellel műveltek a pillangók.

Fölé görnyedtem, leszorítottam a kezeit. Nagyokat pislogtam, mikor realizáltam, mit is tettem.

Felzokogott.

Láttam potyogni a könnyeit. Az ellenségem alattam feküdt, és oldalra fordulva, előttem sírt.

Lemásztam róla, majd kitártam az ajtómat.

– Jobb, ha eltűnsz most.

A kezeibe temetett arccal ment el előttem.

Annyit hazudott már a szemembe, annyiszor vert már át... Párszor már talán imát is mondott felettem, mikor betemetett egy őáltala ásott szennygödörbe, amit a pletykák és az iskolai verekedések töltöttek meg. A moslék egészen az orromig ért, megfullasztott, ő bezzeg minden alkalommal felülről pisszegett, hogy rendben van, még nem fulladtam meg teljesen. Aztán egy lapáttal rám hányott egy kis földet, nehogy a nap megsüsse a fejemet. Néha csatlakozott hozzám, hősiesen leereszkedett, mutatva, milyen vitézi. Olyankor megsimogatta a karomat, eljátszott az összetapadt tincseimmel, miközben segítségért kiáltozott. Kimentett mindkettőnket, pedig mellette a fenti világ ugyanolyan pöcegödörnek festett, mint a csatorna.

Akármennyire is utáltam, sírva látni valami miatt fájón érintett. Talán, mivel sokszor velem szenvedett, most én is vele együtt kínlódtam.

Nem vettem észre mást, csak azt, hogy nedves az arcom, és némán sírdogálok a vihart hallgatva.

____________________________________

Azt hiszem, berozsdásodtam. Nem lett valami művészi, magamon alul teljesítettem. Azért remélem, szegény Pallasz Athénével kompenzáltam egy kicsit. Ha esetleg tetszett, nagyon boldoggá tenne, ha megírnátok nekem.^^

Haru Amadare