Bűnös Mostoha /javított változat /

5 - Savanyú citrancs

5 – Savanyú citrancs

A könyvtár igazi, biztonságos erőd volt számomra. Ez volt az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudtam ebédelni, szünetekben és délutánonként olvasgatni, vagy egyszerűen csak bambulni a semmibe, elrévülve, majd lassan szemeimet lecsukván aludni. Általában a fényeket néztem, azokat a fényeket, amik kintről szűrődtek be.

Egyik este már besötétedett, az idő későre járt, és én mélyen aludtam. Emlékszem, hogy néha, egy- egy pillanatra felriadtam, mikor elment az épület előtt egy kocsi, vagy ha a hideg megtalált és megborzongatta bensőmet. Bágyadtan nyitottam fel szemeimet, és csak elmosódva láttam azokat a szeretett fényeket. Láttam egy alakot is magam előtt, egy homályos, de annál szebb zöld szempárt, majd egy hangot is meghallottam.

– Szeretlek, Oli – mondta a hang, majd a hozzá tartozó arc egyre közelebb ért hozzám.

Fejemet két oldalt lefogta az alak keze. Jeges ujjai csak még kihűltebbé tették a testemet, de azért szakadatlanul próbálta magát és engem is felmelegíteni ujjai simogatásával. Bejárta keze a fülem tövét, orromon elidőzött, csukott szemhéjaimon és szemöldökömön végigvezette mutatóujját, majd megállapodott ajkaimon.

– Olyan szép vagy – mondta, de nem ismertem fel az árnyékos szobában, ki az.

Nem akartam felismerni, mert vágytam az intimitásra és gyengédségre, de ha szembesültem volna vele, ki a kezek tulajdonosa, el kellett volna taszítanom magamtól, és arra kényszerültem volna, hogy lemondjak azokról a hűs, kedveskedő érintésekről. Jól esett vigaszt kapni, mikor Ábel a kórházban feküdt, öntudatlanul, hozzám nem szólván.

Az idegen szemei olyan fényesek voltak, mint a csillagok, és színük, mint a sarki fényé, úgy csillogott. A zöld legcsodásabb és legszínpompásabb árnyalataiban tündökölt, mint a tavasz legzöldebb és leglágyabb levelei, mint két smaragdkő, vagy mint a lelketlen márvány. Márványzöld.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte, mire megdermedtem.

Féltem, hogy ezzel megcsalom Ábelt, még ha ő nem is kötelezte el magát velem.

– Ha nem felelsz, megcsókollak – hajolt rá ajkaimra, a reakciómat meg sem várva.

Nem hunytuk le a szemünket, inkább csak elmerültünk egymás tekintetében. Az enyém tudom, fájdalmas volt, egy megtört ember pillantása, de az övé még nagyobb nyomorúságról tanúskodott, mint egy keresztre feszítetté. Nem tudtam, mi okozhatott neki ekkora szenvedést, de ha tudtam volna, elvettem volna tőle. Olyan volt, mint egy megkorbácsolt nyomorulté, egy halálraítélté, aki részben már belenyugodott helyzetébe, részben azonban még mindig küzdött a menekvésért.

Talán pont azzal segítettem neki, hogy hagytam, hogy egymás sebeit nyalogassuk...

Végül megadtam a kegyelmet, és megfosztottam magam attól, hogy íriszeinek árnyalatait fejtegessem. Csak csókoltam őt, édesen és erőteljesen, néha ajkait harapdálva, állatiasan, néha lágyan, mint a virágszirmok érintése. Meg akartam vigasztalni, hogy ne könnyektől legyen fényes a szeme, hanem az általam kapott szenvedélytől.

Végül vontatottan elváltunk egymástól, lihegve, a másikat fürkészve.

– Ki vagy? – kérdeztem tőle.

– Én vagyok a tiltott alma, aki vágyik a savanyú citromra – súgta a fülembe, majd megcsókolta orcámat. – Én vagyok a te Mostohád.

______________________________

"Unalmában kávéjába tintát tölt az író." (A fenti dalból: Esti Kornél- Ha ébren volnál)
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastátok, remélem tetszett nektek.^^

Haru Amadare