*Kara*
- Kara, gyere már! Nem fogok egész nap rád várni! - nevetett hátra a magas fiú, és pár nagy lépéssel már fenn is állt a domb tetején.
- Könnyű annak, aki ilyen hosszú lábakon él - fintorogtam, de azért megszaporáztam a lépteimet. Mire felértem a dombtetőre, a barátom már neki is veselkedett a füvön álló csenevész fa meghódításának.
- Na, jössz? - mosolygott rám, mikor alá értem.
- Nem, inkább nem - ráztam a fejem, és zavartan a fülem mögé tűrtem egy fekete hajtincset.
- Miért nem? Tök szép a kilátás!
- Én... nem tudok fára mászni - suttogtam zavartan.
- Hogy?! Apád nem tanította meg? - hitetlenkedett a fiú, és nagy lendülettel leugrott mellém a fűre.
- Tudod, hogy apa soha nincs otthon - húztam el a számat.
- Ez igaz... Na majd akkor én megtanítom! - derült fel, és megragadta a kezemet.
- Az a lényeg, hogy - kezdte, és fellépett a fa egyik kiálló göcsörtjére - mindig találj kapaszkodót. Gyere végig azon az útvonalon, amin én jöttem!
Bólintottan, és közelebb léptem a törzshöz. A fiú pár perc múlva már fenn is ült az egyik vastag ágon, és a karomat rángatva próbált engem is maga mellé húzni, s végül, tíz perces kemény küzdelem után sikerült nekem is felülni a barátom mellé a faágra. A fiú két oldalról megfogta a derekamat, hogy le ne szédüljek, ám pár perc múlva már én is otthonosan ücsörögtem a lombok ölelésében.
A kilátás valóban hihetetlen volt: a lemenő Nap sugarai vörösre festették a horizont fölött lebegő felhőket, a csendes tavaszi szellő finoman borzolta a fák lombkoronáját. A városka lakói kisebb fürtökben, vagy egyedül jöttek- mentek az utcákon, a piactéren kosarakat cipelő asszonyok cseréltek pletykát, a lábuk körül kisgyerekek kergetőztek. Az idilli képbe egyetlen dolog rondított bele csupán: a vastag, komor fal, ami a város határán magasodott. A szemlélő, ha kicsit odafigyelt most is láthatta a megvadult hangyaként ide- oda szaladgáló katonákat a tetején. Mindkettőnkből egyszerre szakadt ki egy vágyakozó sóhajtás, ahogy a városvédők felé pillantottunk.
- Thomas... - fordítottam a fejem a mellettem ücsörgő fiú felé.
- Hm? - kérdezte, továbbra is a falat bámulva.
- Tényleg elmész? - horgasztottam le a fejem.
- Igen - bólintott a fiú. Bár igyekezett fékezni magát, a hangjából kicsendült a türelmetlen izgatottság, ami mindig a hatalmába kerítette, ha szóba került a kadétképzés. Nehezen, de sikerült erőt vennem magamon, és mosolyt erőltetve az arcomra megsimítottam Thomas karját.
- Jó neked - suttogtam.
- Apád még mindig nem állt kötélnek?
- Nem. Állandóan azt szajkózza, hogy a Felderítő Egység veszélyes, meg hogy nagyon kemény a kiképzés. Mintha magamtól nem tudnám! - hadartam idegesen, szokás szerint magam körül csapkodva a kezemmel.
- Nem lehet, hogy szimplán félt téged?
- De az Isten áldja meg, ő is katona! - tártam szét a karomat.
- Talán pont ezért. Nem akarja, hogy átéld ugyanazokat, mint ő.
- De miért nem érti meg, hogy nekem ez az álmom? El se tudom másként képzelni az életem - sóhajtottam szomorúan. Thomas együttérzően megszorította a vállamat, és ismét a fal felé fordította a tekintetét.
- Tudod mit? Van egy ötletem - derült fel hirtelen.
- Úgymint? - vetettem rá egy kérdő pillantást.
- Beszélek anyámmal! Tudod, hogy ő meg apád országos barátok. Talán neki sikerülne rábeszélnie, hogy engedjen el téged a kiképzésre!
- Nem rossz ötlet! - mosolyodtam el.
- Akkor viszont én el is indulok! Anya mindig hazajön péntekenként, úgyhogy ma pont tudok vele beszélni - ugrott le a fáról Thomas. Szokás szerint meglepődtem a fiú macskaügyességén, ami lehetővé tette számára, hogy zavartalanul mozogjon szűk vagy magas helyeken is.
Remek katona lesz belőle - mosolyodtam el.
- Jössz, vagy maradsz még? - mosolygott fel rám.
- Megyek! - kezdtem a törzs felé araszolni, hogy az ágba kapaszkodva le tudjak mászni.
- Ugorj le! Elkaplak! - biztatott Thomas - Vagy nem bízol bennem? - hunyorított.
- Ne hülyéskedj! - csóváltam a fejem, és egy nagy sóhajt követően lecsusszantam a biztonságot nyújtó ágról. Pár pillanatnyi repülés után két erős karnak csapódtam, és megéreztem Thomas fűszeres illatát is.
- De pici vagy! - nevetett halkan a fiú, mire dühösen mellkason böktem a könyökömmel.
- Tudod kit hívjál picinek - fintorogtam, és óvatosan kiszálltam a karjából, miközben ő éppen nevetve- fuldokolva görnyedt össze, a bordáit masszírozva.
- Gyere, Törpi - nevetett rám a fiú, és megragadva a kezemet maga után kezdett húzni - Menjünk haza.
YOU ARE READING
The Wings of Freedom - AoT második generáció
FanfictionAz emberiség küzdelme az óriások ellen egyre elkeseredettebbé válik. A Felderítő egység soha nem látott emberhiánnyal küzd, és mindenki kezdi úgy érezni, a maroknyi sereg szélmalomharcot vív. Sokan úgy tartják, az emberiségnek végleg befellegzett, s...