The Wings of Freedom - AoT második generáció

3.

*Michalis*

  - Az első napon felmérjük, mennyire tudjátok használni a háromdimenziós manőverfelszerelést! - állt elénk az őrmester - Figyelmeztetlek titeket: aki nem teljesít elég jól, mehet a kőbányába! - mutatott a hegyeken túlra. 
  Gyorsan ötös- hatos csoportokba lettünk osztva, és az idősebb kadétok, akik már régebb óta itt vannak segítettek nekünk felvenni a felszerelést. Csillogó szemekkel néztem a harci díszt, amit, ha minden jól megy hamarosan én is megtanulok használni. Aztán, amint letelik a két év, uzsgyi a Felderítőkhöz, hogy csak úgy porzik utánam az út! 
  - Döntsétek el ki kezd! - utasított minket a velünk foglalkozó ,,végzős" kadét. 
  - Hölgyeké az elsőbbség - vigyorodtam el, és teátrális mozdulattal az előttünk magasodó tákolmányra mutattam. 
  - Én... én még szerintem várnék egy kicsit - nyelt egy nagyot Vesta, és a biztonság kedvéért gyorsan becsusszant Thomas háta mögé.
  Fél szemöldökömet felvonva pillantottam Kara irányába, aki hölgykoszorú másik tagját képezte. Az alacsony lány kerekre tágult szemekkel, remegő ajkakkal meredt az építményre, és nagyon úgy tűnt, egy egész titánhorda sem tudná elmozdítani a jelenlegi helyéről. 
  - Magas... Nagyon magas - suttogta halálra váltan. 
  - Na mi van, Kishadnagy? - súgtam kárörvendően a fülébe - Berezeltél? 
  Erre végre már kizökkent a rémületéből, és a szokásos dühös, gyűlölködő pillantásával nézett rám. 
  - Egy fenét! - fújta fel magát, és hogy megmutassa, milyen kemény legény, azonnal megindult a recsegő tákolmány felé. Gondolatban vállon veregettem magam: így kell valakit igazán motiválni. 
  Az idősebb kadétok gyors mozdulatokkal összekötötték a lány derekáról lógó köteleket az építmény oszlopaival, majd miután végeztek két nagy lépést hátráltak, és ugrásra készen pillantottak a lányra, hogy bármikor közbeléphessenek, ha a dolgok rosszabbra fordulnának.
  - Felhúzhatunk? 
  - Fel - biccentett zöld arccal. A kötelek megfeszültek, és hamarosan már a lány csizmájának orra sem ért le a földre. Kara egész testében megfeszülve, szorosan behunyt szemekkel himbálózott a felszerelésében- de nem esett le! Olyan magabiztosan és határozottan ült a levegőben, mintha oda született volna: ha nem vág olyan halálra vált fejet, senkinek nem tűnik fel, hogy tériszonyos. Kezdtem úgy hinni, hogy amit első látásra gondoltam róla - hogy igen jó képességekkel van megáldva - nem is olyan nagy hülyeség.
  - Rendben, leengedünk! - kiáltotta az egyik oldalt álló srác, és valóban: a lány pár másodperc múlva már a biztos talajon állt, olyan arcot vágva, mint aki megjárta a pokol mind a kilenc bugyrát. 
  - Ügyes voltál - simította meg a visszatérő lány fejét Thomas. 
  - Kösz - sóhajtott fel Kara. 
  - Nekem csak egy kérdésem van, Kishadnagy - néztem a lányra - Aki tériszonyos, az mi a francnak jön katonának? 
  - Kuss - sziszegte gyűlölködve a lány, és meg mertem volna rá esküdni, hogy elpirult - Majd megszokom. 
  - Aha, persze - húztam el a számat gúnyosan. Kara már nyitotta a száját, hogy valami igen csúnyát vágjon a fejemhez, ám szerencsére a felügyelőink ebben megakadályozták: 
  - Következő! 
  - Megyek! - ajánlkozott Thomas vigyorogva, és majdnemhogy balettugrásokban szökellt ki a faépítményhez. Kara feszült figyelemmel követte végig, ahogy összekötik a fiút az oszlopokkal és fokozatosan felhúzzák a magasba. Kadéttársunk kitárt karokkal, nevetve himbálózott a felszerelésén, bár volt egy pár igen veszélyes pillanat a kezdetekben, mikor biztosra vettem, hogy lezúg a magasból. Aztán, ahogy egyre jobban hozzászokott a lebegéshez... 
  - Tizenegyes kadét! Ne hintázzon, mit gondol, hol van?! Játszótéren?
  - Ez sose lesz normális - fogta a fejét nevetve Kara, olyan szeretettel pillantva a szeplős fiú irányába, amilyet én még az anyámtól is ritkán kaptam. Tűnődve pillantottam én is az időközben lekászálódó kadét irányába: vajon mióta ismerhetik egymást, hogy ilyen szoros kapcsolat áll fenn köztük? 
  - Ki jön? - fordult hozzánk a lazábbiknak tűnő felügyelő srác. 
  - Én! - ugrándozott elő Vesta, felbátorodva két barátja sikerén. A lány három perc múlva már a levegőben ült- hogy aztán azzal a lendülettel le is boruljon. Szegény bajtársam szégyenpírtól égő arccal, fejjel lefelé himbálózva várta, hogy leszedjék. 
  - Hadd próbáljam meg még egyszer! - fordult oda a felügyelőkhöz. 
  - Egy próba van - morrant fel a bal oldalt álló. 
  - Mióta? - nézett rá a társa - Ha jól emlékszem, mindketten elég sokat lógtunk. 
  - Pofa be - mordult fel a robosztus fiú, aki úgy fest nem tud normálisan beszélni - Ne járass le az újoncok előtt. 
  - Visszamehetsz - mosolygott rá a fekete hajú, cingár kadét Vestára - De csak miután mindenki végzett. 
  - Köszönöm! - lelkendezett a barna hajú lány, és már egy kicsit emberibb színnel tért vissza a sorba. 
  Előttem még ketten próbálták ki magukat; egy fiú és egy lány. A srác elég magabiztosan indult neki, de még föl se ért teljesen, már leesett, halkszavú társa azonban majd' három percig fenn maradt, ami kezdőknél elég nagy szó. 
  - Már csak te maradtál, igaz? - mosolygott rám a srác, akit időközben elkereszteltem Cingárnak. 
  - Aha - bólintottam, és végre- valahára elindultam az építmény felé. 
  Ahogy egyre közelebb értem hozzá, fokozatosan kezdtem érteni, miért tériszonyosak olyan sokan. A tákolmány közelről még magasabbnak tűnt, mint távolról, s innen már hallani lehetett az oszlopok kitartó recsegését is, ami nem növelte meg a bátorságomat. Bizonytalanul pillantottam a derekamról lógó bőrszalagokra: tényleg ezek fognak engem tartani a magasban? 
  - Na mi van, Jaeger? - hallottam egy gúnyos lányhangot (lehet tippelni, kiét) a hátam mögül - Berezeltél? 
  - Nem - morogtam, és önmagam megnyugtatására végigsimítottam az államig érő fényesfekete tincseimen. Jó géneket örököltem. Nem lesz baj. 
  A torkomban dobogó szívvel vártam, hogy felkössék a szalagjaimat. Végül, egy emberéletnek tűnő várakozás után a kötelek végre megfeszültek, és éreztem, ahogy a lábaim elemelkednek a talajtól. Mikor éreztem, hogy nem megyek tovább, kinyitottam a szemem: és akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy az én utam véglegesen eldőlt. 
  A hűvös szellő kissé megborzolta a hajamat, ahogy letekintettem a lent álló társaimra. Fentről egészen a tábor végéig elláttam: láttam, ahogy az idősebb kadétok cipelik a felszerelésüket, ahogy pár lány a lovakat csutakolja, és hogy a vezetők kis csoportba zárva elmélyülten tanácskoznak. A felszerelésem hűvösen, megnyugtatóan simult a derekamra, mégis: inkább sejtettem, mint éreztem, hogy ott van. Többé nem egy eszköznek éreztem, amit a katonák a repüléshez használnak; eggyé váltunk, amerre a kötelek mozdultak, az ellenkező irányba mozdultam én. Tökéletesen együtt működtünk, mint egy olajozott gépezet. Most először, ott a magasban igazán katonának éreztem magam.
  - Leengedünk! - kiáltott fel az egyik felügyelő, miután kicsodálkozta magát. Szívem szerint maradtam volna még, mégis hagytam, hogy a kötelek ellazuljanak, majd megfeszüljenek mindaddig, míg ismét a talajon nem álltam. 
  - Ez... szép volt kölyök - mosolyodott el elismerően Cingár. 
  - Michalis, fantasztikus voltál! - rohant oda hozzám csillogó szemekkel Vesta - Csak úgy ragyogott az arcod, jó volt nézni, ahogy ott ültél! 
  - Királyul néztél ki - veregette meg a vállam Thomas. 
  Szerény vigyorral fogadtam a gratulációkat, majd fél szemöldökömet felvonva fordultam az egyetlen kadéttársam felé, akitől nem kaptam dícséretet. Kara dühösen összeszorított szájjal állt Thomas mellett, és látszott, nincs az a pénz, amiért rám nézne. Végül, mikor már vagy öt perce úgy bámultam, mint egy pszichopata nagy nehezen odafordította a fejét. 
  - Nem volt rossz, Jaeger - szűrte a fogai közt kelletlenül. 
  - A tied sem, Kishadnagy - mosolyodtam el elégedetten. Diadalmasan néztem az időközben ismét hátat fordító alacsony lányra: ezt a kört egyértelműen én nyertem. Most aztán kepeszthet, hogy utolérjen!

  Vacsoránál a tegnapi asztalunkhoz ültünk le, és ismét úgy tömtük magunkba az ételt, mintha ki volnánk éheztetve. Néhányszor odajött hozzánk egy - egy társunk, hogy gratuláljon a délelőtti mutatványunkhoz, vagy csak szimplán beszélgetni, de ők általában hamar továbbálltak egy másik társasághoz. Az idősebb kadétok rendre megnéztek maguknak minket, Cingár és a társa ugyanis hamar elterjesztették, miféle csodát láttak a minap.
  - Mindannyian titeket bámulnak - motyogta Vesta elszontyolodva. 
  - Nyugi, neked is sikerülni fog! - veregette meg biztatóan barátnője vállát Kara. Mi a fene, ennek érzelmei is vannak? Ez a lány mindig meg tud lepni.
  - De mindannyiótoknak sikerült, csak nekem nem! - kesergett a barna hajú lány - Tuti kivágnak a kőbányába, és akkor sose kerülök be a Felderítő Egységbe! 
  Már épp nyitottam a számat, hogy én is beszálljak a pánikoló lány nyugtatásába, mikor egy mély fiúhang harsant a hátam mögött: 
  - A Felderítő Egységbe?! - kiáltotta, hogy lehetőleg mindenki meghallja, majd hangos nevetésben tört ki - Hallottátok? Ezek négyen a Felderítő Egységbe akarnak csatlakozni! 
  Sok kadét követte a példáját és beszállt a kiröhögésünkbe. Vesta vöröslő arccal, behúzott nyakkal ült a padon, Thomas látszólag nem tudta hova tenni az eseményeket- Kara viszont sötéten villogó szemekkel felállt a padról, és a robosztus srác elé lépett, akinek még a mellkasáig sem ért. 
  - Valami bajod van vele? - húzta össze a szemét fenyegetően. 
  - Hú, de felvágták a nyelvét valakinek - nevetett fel gúnyosan a magas srác - De mivel elég csini vagy, nem foglak megverni. 
  Kara szemöldöke a haja tövéig felszaladt, én pedig akármennyire is utáltam az aprócska lányt, most igen erős ingerenciám támadt képen törölni ezt a vadbarmot. Mégis, hogy jön ahhoz, hogy ilyen kijelentést tegyen egy lánynak, főleg, hogy az nála fiatalabb?! 
  - Mi bajod van a Felderítő Egységgel? - kérdezte Thomas a felháborodottságtól pirosló arccal, és határozottan hátrébb húzta Karát magához. Helyeslően bólintottam: úgy fest, egyre járt az agyunk. 
  - Oda csak az emberiség legrosszabb katonái kerülnek, akik még a Helyőrséghez sem elég jók - jelentette ki felsőbbséges nyugalommal a srác. És ez volt az a lélektani pillanat, ahol mindannyiunknál elszakadt a cérna. Vesta sápadt arcába egyből visszatért a szín, talán jobban is, mint kellett volna; Thomas a felháborodottságtól remegő szájjal meredt maga elé; Kara szemei olyan fenyegetően villogtak, mintha itt helyben kész lenne darabokra cincálni a kétszer akkora srácot (amiben nem kételkedtem); én pedig viszkető tenyérrel, a dühtő pirosló arccal indultam előre, hogy most aztán tényleg lekeverem neki azt a pofont, ami az előző kijelentése miatt már nagyon érett neki. Mert ha minket, vagy a céljainkat pocskondiáz, azt igaz nehezen, de lenyeljük: utóbbi mondatával viszont a szüleinket szólta le, amivel kinyitotta a zsebében azt a bizonyos bicskát.
  - Akkor kezdhetsz imádkozni, hogy a Helyőrség lejjebb adjon a színvonalából - szólalt meg egy lány a hátunk mögött - Bár szerintem jól állna neked a zöld köpeny. Kiemelné a szemeid színét. 
  Elképedve torpantam meg, félbehagyva a megkezdett mozdulatot. Az izomagyú srác háta mögött egy törékeny, barna hajú lány állt karba font kézzel, magabiztosan mosolyogva. Aranyszínű szeme értelmesen, ravaszan csillogott, ahogy a magas fiúra nézett. 
  Ez a lány halott - futott át az agyamon - A srác darabokra szedi ezért.
  Azonban, ahogy a kötekedőre néztem, elállt a szavam: a nagyszájú fiú dühtől vöröslő arccal, ám meghunyászkodva állt a lány előtt, aki akkora volt hozzá képest, hogy le tudta volna nyelni keresztben. 
  - Pofa be, Springer - sziszegte gyűlölködve - Csak azért, mert te jobb vagy mindenki másnál, nem kéne kicikizni a gyengébbet! 
  - Ezt pont te mondod? - nézett rá hihetlenkedve a barna hajú lány - Már megbocsáss, de szerintem nem a zöldfülűek jöttek ide kötekedni. 
  A magas srác látva, hogy végleg kifogyott az eszközökből megvetően a lány lába elé köpött, és sértetten felszegett fejjel elkullogott mellette. 
  - Na, így kell az ilyeneket elintézni - huppant le elégedetten az asztalunkhoz a megmentőnk. 
  - Ez kié volt? - mutatott az előtte heverő fél tányér levesre. 
  - Köszi, hogy közbeléptél - mosolygott rá Vesta megkönnyebülve, hogy mégse lesz bunyó. 
  - Szívesen, de ez kié volt? 
  - Az enyém - jelentkeztem. 
  - Megkaphatom? - nézett rám a lány kocsányon lógó szemekkel. 
  - Meg - biccentettem furán. 
  - Hálám üldözni fog - mosolyodott el, majd mohón belekanalazott a levesbe - Amúgy Natasha vagyok. Natasha Springer.