The Wings of Freedom - AoT második generáció

8

!Sziasztok! Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, amiért ilyen beláthatatlanul sok ideig elhanyagoltalak titeket! Az igazság az, hogy a második évad után valahogy kiszerettem az AOT-ből, nemrég tértem csak vissza a fandomba... De hiányzik már a történet, úgyhogy visszajöttem folytatni, ha valaki hajlandó még olvasni. Igyekeztem a tőlem telhető legjobbra megírni a részt, hogy kissé kárpótolni tudjalak Titeket!

*Michalis*

  Miután kitörtünk a táborból, s elhaltak az utánunk kiáltott szitkok és fenyegetések, sok ideig nem hallatszott más, csupán a lovak patáinak dobbanása, s a felszerelésünk csörgése, ahogy a kardok markolata rendre a derekunkra simuló hideg fémpántnak ütődött. Nem szóltunk egy szót sem: egyrészt füleltünk, nehogy rajtunk üssön egy akárhonnan előbukkanó óriás, másrészt a harctéri idegesség, amely mindannyiunkat alig fél pillanat alatt a hatalmába kerített, bekúszott a torkunkba és marokra szorította minden hangszálunkat.

  Ez lesz az első éles csatám... úgy, hogy még csak végig sem csináltam a kiképzést. A gondolatra akkorát kellett nyelnem, hogy félő volt, még az éllovas is meghallja.

  Na igen... És itt a másik rémisztő körülmény. Nem elég, hogy kvázi képzetlenül (mert a jó gének és a kiváló bizonyítvány egy dolog, a harctéren ez mind egy fabatkát sem ér) vágok neki életem első, és lehet utolsó - Nem, Michalis, ilyenre nem szabad gondolnod! - csatájának, ráadásul az a lány fog irányítani, akire normális esetben egy tompa hegyű ceruzát sem bíznék, nemhogy a saját életemet!

  Futó pillantást vetettem a sor elején lovagló Kishadnagyra. Külső szemmel nézve úgy tűnhetett, az izgalom őt meg sem érintette: derekát pedánsan kihúzva tartotta, mintha partvist reggelizett volna, hosszú, fekete haja fényesen lobogott a menetszélben. Jobb kezével lazán tartotta lova kantárját, balját karcsú derekán, s az azon pihenő felszerelésen pihentette, csökkentve ezzel a fém csörgése által okozott zajt. Zöld szemei harciasan és határozottan csillogtak, akár két csiszolt jádekő - egy pillanatig tényleg úgy nézett ki, mint egy született hadvezér.

  Azonban ha az ember jobban megfigyelte, látta a nyakán kidudorodó ereket, ahogyan egész testében megfeszült, mint egy kilövés előtt álló nyíl, a mély barázdákat sápadt homlokán, vagy a ráncokat a szeme körül, ahogy pisze orrát felhúzta a nagy koncentrálásban. Ezek a külső tényezők is tanújelét adták, hogy bajtársnőm nincs teljesen a helyzet magaslatán - ahogyan az sem növelte meg a bátorságom, hogy tudtam: Kara Ackermann nem sajnálná feláldozni egyikünk életét sem, ha arra kerülne a sor, s ez, figyelembe véve kettőnk nem éppen rózsás kapcsolatát, főleg rám nézve nem jelentett semmi jót.

  - Hamarosan elérjük Trostot! Már csak egy mérföld, vagy tán annyi sem!- kiáltotta előre Thomas a hátam mögül. A szemüveges srác hangját csaknem teljesen elnyelte a menetszél, az elöl haladó lány mégis bólintott egyet, jelezve, hogy vette az adást.

  - Helyezzétek a fegyvereket készenlétbe, de ne használjátok őket addig, míg parancsot nem adok rá! Akkor se, ha üldözőbe vesz egy titán! Spóroljunk a gázzal, nem tudni, mennyire rossz a helyzet a városban!

  - Igen! - hangzott a határozott kórus a hátam mögül. Hitetlenkedve fordultam hátra: egyszerűen nem akartam elhinni, hogy két barátom erre a füllel hallható öngyilkosságra csak úgy rábólint! Nagyon úgy festett azonban, egyedül maradtam az aggályaimmal: Thomas magabiztosan szegezte tekintetét az útra, mintha Kara szavai még egy kis plusz bátorságot is öntöttek volna belé, s Vesta is, bár egész testében remegett, mint a nyárfalevél, olyan arcot vágott, mintha képes lenne egymaga nekimenni egy egész titánhordának: látszott, maradéktalanul megbízik negyedik barátunkban.